Toshiro Mifune fogpiszkálóval a szájában végigsétál az utcán, levág hármat egy banda tagjai közül, majd dolga végeztével hátat fordít a társaság halálra vált maradékának, és visszaballag az utca másik végébe, félúton odavetve a temetkezési vállalkozónak, hogy készíthet három koporsót. Ez olyan csúcsfoka a coolságnak, amire még Clint Eastwood sem tudott felkapaszkodni soha. Mifune lenyűgöző pályafutásának legemlékezetesebb karakterét hozza a Névtelen Férfi szamurájfilmes előképeként Akira Kurosava A testőr című remekművében (Yojimbo, 1961). Agresszivitása csak villanásnyi kardcsapásokban írja felül állandó higgadtságát (ha pislogsz, lemaradsz a hullagyártásról), cinizmusa a szája sarkában játszó mosolyban bujkál, de már csak az is felülmúlhatatlan, ahogy mozog: volt Mifunében valami macskaszerű, ami itt érezhető a leginkább; csupa gyorsaság, elegancia és határozottság.
A testőr egy szamurájkörnyezetbe, konkrétan az 1860-as évek Japánjába ültetett western-gengszterfilm elegy, Kurosawa pályájának egyik legegyszerűbb, legtisztábban zsáneres darabja (Dashiell Hammett két könyve, Az üvegkulcs és a Véres aratás inspirálta). Westernt idéznek már a nyitóképek is, amiket aztán Sergio Leone ironikus módon az egész filmmel együtt lemásolt az Egy maréknyi dollárért-hoz: magányos, titokzatos férfi besétál egy poros városkába, ahol semmi sincs rendben.
Kurosawa ehhez a tipikus nyugati felálláshoz teszi hozzá a magáét: az idegent (aki később, mikor a nevét kérdezik, az ablakon kipillantva Kuwabatake Sanjurónak – 30 éves szedermező – mondja magát) a film egyik leghíresebb képe fogadja, ami a következő évtizedekben, ilyen-olyan formában számtalan horrorban visszaköszön majd: egy kutya szalad emberi kézzel a szájában.
A bizarr jelenet, amellett, hogy előrevetíti a későbbi hirigeket, és egyértelmű jele a hely totális embertelenségének, Mifune játékának és Masaru Sato zenéjének hála inkább komikus, mint rémisztő (a zene egyébként sokkal nagyobb szerepet kap, és sokkal intenzívebb, mint Kurosawa korábbi filmjeiben – lehet, hogy Leonénak ez is feltűnt), és ez a hangvétel A testőr játékidejének több mint a felét meghatározza. Az első akciójelenet fürdik a fekete humorban, pedig 1961-ben az erőszak és a poénok párosítása finoman szólva szokatlan volt – sőt, maga az efféle erőszak is.
Számtalan vicces szituáció követi egymást (mint amikor a két szembenálló banda röhejesen acsarkodik az utcán, de egyik sem mer támadni, vagy amikor egy-egy tagjuk egymásra licitálva keresi a gyakorlott kardforgató főhős kegyeit), és több epizódszereplő egyértelmű komikus mellékzöngeként funkcionál, még a bandatagok közt is. Ez a komédia azonban az idegen elfogása, és az egyik banda teljes lemészárlása után elillan, és akkor A testőr szinte apokaliptikus hangulatba süllyed.
Mint általában, Kurosawa ezzel a filmmel is korának társadalmi problémáira reflektált. A ’60-as évekre Japán annak a második világháború utáni gazdasági boomnak a hatásait élvezte, ami egy-két évtized alatt komoly tényezővé tette nemzetközi porondon, ám a fejlődésnek megvoltak az árnyoldalai is. Az író-rendezőt ekkoriban a vállalatok növekvő, korrumpáló hatalma (A gonosz jól alszik), a szegények és a gazdagok közti szakadék szélesedése (High and Low) és az egykori értékrendek elkopása foglalkoztatta.
A testőrben pedig a komédiától a világvége hangulatig minden a régi és az új szembenállásáról szól. Az 1860-as években éppúgy a változás szelei fújtak Japánban, mint 100 évvel később, és az egymással harcoló bandák ennek a változásnak a visszásságait képviselik. Nem csak azért, mert tagjaik a szamurájok elkorcsosult formái, a majdani yakuzák elődei (akiknek mozgóképes romantizálását Kurosawa mindig is röhejesnek tartotta), hanem azért is, mert mögöttük az új világ, vagyis a feudalizmust lassan felváltó kapitalizmus képviselői, a kereskedők állnak, akik az átlagemberek kárára tömik a zsebüket, és rivalizálnak egymással. Ráadásul megjelenik a lőfegyver is, ami nem csak A testőr rendezőjénél, hanem más szamurájfilmes alkotóknál is a korszak, és ezzel a becsület végét jelképezi (ld.: Kobayashi Masaki).
Életének ebben a szakaszában Kurosawa már igencsak pesszimista volt. Nehezen hitt az emberekben, egyáltalán nem hitt a hősökben, abban meg főleg nem, hogy a világ problémáinak megoldásához elegendő egy kis jó szándék. A Judo történetétől a Veszett kutyán át A hét szamurájig, Kurosawa főalakjai tisztességes, becsületes, heroikus jellemek voltak, ám A testőr hideg, érezhetően sokat látott főszereplője már semmiképpen nem hagyományos értelemben vett hős.
Nincs benne szenvedély, csak a végén, amikor a bosszú hajtja, nincs küldetése, sőt, már a maga a cím is egy gúnyos utalás a státuszára, és bár amikor ártatlanok élete kerül veszélybe, az erkölcsös utat választja, alapvetően mégis azért kezdi véres és intrikus módszerekkel kijátszani egymás ellen a két bandát, mert épp úgy tartja kedve. Mi mással szórakoztassa magát egy kardforgató vándor?
Annál meglepőbb, hogy Kurosawa mégis hagyja győzni a múltat: a lőfegyver most először nem képes elvenni a rónin életét, aki hol közvetve, hol közvetlenül, de eltakarítja az útból a korrupcióért és a gonoszságért felelős kereskedőket és gengsztereket. Most az egyszer felülkerekednek a nyomasztó túlerővel szembenálló régi értékek, Sanjuro pedig, miután megmentette a várost (a világot), elsétál a semmibe, ahonnan jött. Ez persze a happy end ellenére nagyon is passzol Kurosawa kiábrándultságába: A testőr egy történelmi fantazmagória, vagyis a realista rendezőnek mitikus hőst kellett teremtenie ahhoz, hogy az emberiség behúzhassa magának ezt a győzelmet. (És így már az is világos, hogy ehhez miért a western toposzaihoz nyúlt.)
Ahogy Sanjuro hosszú, masszív árnyéka megjelenik a falon két részeg bandatag mögött, vagy főleg, ahogy a szélviharban a végső harc helyszínére sétál, még csak a gondolat is nevetséges, hogy létezik olyan földi erő, ami megállíthatja. Az intenzitás pedig, amivel levágja ellenségeit, döbbenetes. Ha valakiben felmerülne az az ostoba kérdés, hogy Kurosawa tudott-e komplex, eposzi akciójelenetet rendezni, akkor elég megnéznie A hét szamurájt, A testőrben azonban gyökeresen máshogy ábrázolja a mészárlást: a leghosszabb akció (a finálé) nagyjából 10 másodpercig tart. Mifune egyetlen mozdulatsorral, egyetlen snittben, tornádóként, ellenségenként legfeljebb két mozdulattal megy végig a banda megmaradt tagjain. Úgy fújja őket el, mint a mögötte tomboló szél a port.
A testőr hatalmas siker lett, messze Kurosawa addigi legnagyobbika. Óriási hatást gyakorolt a westernre, amiből merített, szabad utat adott a korábbiaknál jóval véresebb chanbaráknak (ld. Kihachi Okamoto filmjeit) és ahogy többek közt A hét szamurájból, nyilvánvalóan ebből is merítettek a ’60-as évek közepén új erőre kapó wuxiák is. Egyértelmű volt, hogy Sanjurónak vissza kell térnie – elvégre mítosz lett belőle.