A színezüst, shotgunnal lövöldöző Jézus Krisztus, az ő kisiskolás fia, valamint Spongya Bob, egy embernagyságú, zöldre mázolt gumikatona, Mickey és Minnie, meg a Láthatatlan Ember kirabolnak egy ékszerboltot. Nem, ez nem egy idétlen vicc kezdete, ez a Bűbáj és kéjelgés első pár percében történik. Joggal merülhet fel a kérdés: kell-e ennél több, hogy kiválóan szórakozzunk?
A rablás nem alakul éppen szerencsésen, a csapat megmaradt tagjai menekülni kényszerülnek. Az elvált José (Hugo Silva), kisfia, Sergio (Gabriel Delgado), a kissé lassú felfogású, de legalább állandóan kanos Antonio (Mario Casas), egy kényszerűségből hozzájuk csapódott taxis (Jaime Ordónez), valamint túszuk, akinek a neve sem derül ki, csak, hogy Badajoz felé tart (Manuel Talafé) útja a rendkívül bizalomgerjesztő Zugarramurdi falucskába vezet, ahol olyasvalamivel találják szembe magukat, amire legrosszabb rémálmaik sem készíthették fel őket - akkor sem, ha éltek már házasságban.
A boszorkányok méltatlanul alulreprezentált rémei a horror-kánonnak, holott megjelenésük, mágikus erejük, a Gonosz felé tanúsított mély elkötelezettségük bőven hordoz magában rettenetes lehetőségeket. A film ötletesen, hozzájuk köthető félelmeinket maximálisan kiaknázva használja alakjukat, a kortárs környezet és az ősi rítusok szembeállításával pedig még hatásosabbá teszi őket. A banyák pókokként rohangálnak a falakon, acélprotézissel harapnak, bivalyerősek, fenyegetők és kegyetlenek. Áldozataikra puszta húsként tekintenek, irgalmat nem ismernek, feltett szándékuk, hogy elhozzák a Földre a Végítéletet, de alkotóink nem félnek jó zaftosan ecsetelni a boszorkány-lét kevésbé közismert aspektusait sem: tudniillik, hogy imádják a röhejes szexuális perverziókat.
A film legnagyobb trükkje azonban, ahogy a férfi-nő kapcsolatok bonyolult rendszerét a horror és a fantasztikum eszköztárával parodizálja: alapból kínos felelni a csajodnak a "Szívesebben vagy az ostoba haverjaiddal, mint velem?" kérdésre, de sokat ront a helyzeten, ha a hölgy ráadásul egyetlen legyintésével húsz-harminc méterre képes repíteni, vagy egy kisebb hiszti közben szó szerint letépi a fejed. A Bűbáj és kéjelgés a lehető leginkorrektebb (egyben baromi szórakoztató) módon ábrázolja a gyengébbik nem viselkedésével kapcsolatos sztereotípiákat, orbitális középső ujjat mutatva mindenféle álszentségnek.
Nem tudom, az alkotóknak milyen a magánélete, de a látottak alapján nem szívesen lennék a helyükben: a nők itt egytől egyig velejükig romlott, önző, agresszív, kiszámíthatatlan szörnyetegek (nem, nem csak a boszorkányok), de a férfiábrázolás is csak egy fokkal megengedőbb: hőseink kivétel nélkül vesztesek és/vagy komplett idióták, körülményeiket a legritkább esetben képesek befolyásolni, csak vergődnek át az életen, és a túlélés reményében simán kijátszanák egymást. Még Krisztus-Joséról, tulajdonképpeni főszereplőnkről is a legtöbb, amit elmondhatunk, hogy legalább jót akar (általában nem jön össze neki).
Az akciók meglehetősen dinamikusak (annak ellenére, hogy a vágás ritmusa néhol zavaróan egyenetlen), a CGI kezdetleges, de legalább vicces, ezzel szemben a maszkok kifejezetten hatásosra, néhol meglepően viszolyogtatóra sikeredtek. A mészárlások kellőképp véresek és brutálisak, a humor éjsötét és fergeteges, így könnyedén megbocsáthatók a dramaturgiailag kissé (nagyon) necces, vagy egyenesen tök logikátlan fordulatok. A finálé sajnos fárasztóan elnyújtott, a befejezés pedig meglepően összecsapott, de a pofátlanul merész témakezelés, az indokolatlanul trágár párbeszédek és az alapötlet bravúros kreativitása emlékezetes élménnyé emelik a filmet.
Még egy furcsa, elsőre nehezen értelmezhető dalbetét is akad, ami azonban egy olyan túlpörgetett, nevetségesen grandiózus jelenetbe torkollik, hogy ettől végül lazán belesimul a filmszövetbe. Szereplőink korrektül teljesítenek, nagy truvájokat ugyan nem láthatunk (az eszeveszetten pörgő cselekmény nem is támaszt igényt ilyesmire), mindenképpen kiemelném azonban a gyönyörű Carolina Bang (kép alant) hibátlan ...khmm... alakítását, valamint mindannyiunk Torrentéje, Santiago Segura megjelenését, aki jó szokásához híven totál felismerhetetlenné maszkírozva parádézik a színen.
A zseniális Egy őrült szerelem balladája rendezője, Álex de la Iglesia ezúttal ugyan nem alkotott remekművet, a végeredmény azonban így is végtelenül szórakoztató, mocskos, gonosz és intelligens hullámvasút: párkapcsolati válság idején a kedvessel való megtekintése kifejezetten ellenjavallt - garantáltan csúnya szakítás lenne a vége.