A civilizáció szép dolog. Az biztosítja, hogy együtt tudjunk élni, és ne akarjuk folyton széttépni egymást. A civilizációtól leszünk igazán emberek, attól leszünk felvilágosultak, attól leszünk többek, mint az állatok. A civilizációt azért teremtettük, hogy elnyomja az ösztöneinket, és így túlléphessünk önnön korlátainkon. És azért, hogy kizsákmányolhassuk környezetünket, és leigázhassuk azokat, akikről úgy ítéljük meg, hogy kívül esnek ennek a civilizációnak a keretein.
Kérdezd csak meg az indiánokat. Vademberek azok, pogány istenekhez imádkoznak, bizarr színekbe festik magukat, félmeztelenül rohangálnak, és embereket skalpolnak. Civilizáltakat! Ergo lelkiismeret-furdalás nélkül leölhetők (mint a veszett kutyák), és el lehet venni tőlük, ami az övék.
Az embernek mind a világgal, mind az embertársaival szemben tanúsított arroganciája olyan súlyos, égető és nyilvánvaló probléma, hogy az már óriási klisé. Ahogy az is, hogy ez az arrogancia nem csak morális, hanem a konkrét, az emberre visszaható következmények szempontjából is aggályos. Nincsen globális felmelegedés, kampányolnak az öltönyös faszkalapok, miközben tovább kúrják a bolygónkat hátulról – hogy csak egy példát említsek. A téma a filmeseket is régóta foglalkoztatja, a horror kontextusán belül is. A Godzillától a Véres hétvégén át Az eseményig a természet mindig megtalálja a módját annak, hogy azt mondja az embernek: nem, te baszd meg!
A Whitley Streiber három évvel korábbi könyve (magyarul: Vérfarkasok) alapján készült 1981-es A farkas (Wolfen), ami első pillantásra csak egynek tűnik a tipikus állatos horrorok közül, egészen egyedi módon közelíti meg a problémát. A nyitójelenetben egy rejtélyes, nem emberi támadó lemészárol egy New York-i parkban egy iparmágnást a feleségével és a testőrével együtt (a gyilkos lény szemszögének vizualitását 6 évvel később szépen lenyúlják majd a Predatorban – sőt, még a hangeffektet is, ami a szemszögváltást jelzi).
Az ügyet az egykedvű Dewey Wilson kapja (Albert Finney, olyan röhejes hajjal, hogy még Nicolas Cage is szégyellné magát), akihez hozzácsapnak egy ökoterroristákra szakosodott kriminálpszichológust, Rebecca Neffet (Diane Venora), hogy az állam radikális csoportjainak ismerőjeként segítse a nyomozást (valójában azért, hogy Finney karakterének legyen kit megdugnia – a végig jelentéktelen Neff és a teljesen hiteltelen szerelmi szál a film egyetlen gyenge pontja).
Wilson metodikus áskálódása (hídpillérek tetejétől lebontásra váró elhagyott, apokaliptikus városrészekig) először militáns indián aktivistákhoz vezet, akiknek feje, Eddie Holt (Edward James Olmos) nem rejti véka alá a természetet és a világot uralni akaró öltönyös fehér ember iránti undorát. De aztán újabb és újabb bizarr gyilkosságok történnek, és úgy tűnik, hogy inkább valamiféle rejtélyes, rendkívül nagy és erős állatok állnak a háttérben. Vagy talán a kettő együtt. Vagy talán a kettő egy és ugyanaz.
A farkas (a Woodstock mellett Michael Wadleigh egyetlen filmje, amit anno teljesen kinyírt a stúdió ostoba, állatos trancsírt sejtető marketingje) lassan építkező ökohorror, ami a természet visszavágásának témáját egy aprólékos police proceduralba és egy, a farkasember mítoszához egyrészt közel álló, másrészt attól jelentősen eltérő fantasybe fecskendezi be. Ténylegesen brutális jelenetekből az akkori horrortrendekhez viszonyítva meglepően kevés van (bár egy magányos kézfej már az első percekben elrepül a kamera előtt, nyomában némi vérsugárral), a film az efféle tipikus, urambocsá, olcsó hatáskeltő elemek helyett sokkal inkább koncentrál egy nyugtalanító atmoszféra megteremtésére, ami abból a kollektív félelemből nő ki, hogy esetleg nem mi állunk a tápláléklánc csúcsán.
Erre valók a (bőven) pre-CSI korszaktól szokatlanul aprólékos boncolási- és laborjelenetek is (Gregory Hines érdekes választás volt a halottkém szerepére – biztos, hogy a castingos még nem heverte ki Woodstockot). Wilson és társai bébilépésekkel kutatják az ismeretlent, egyre közelebb kerülve egy szörnyűséges igazsághoz, amit nem lehet jelvényekkel és golyókkal legyőzni. Pontosabban, amit egyszerűen csak nem lehet legyőzni, és kész.
Letűnt korok hatalmas szellemei, vagy talán istenei sejlenek fel (velük pedig Lovecraft öröksége), amik nem arroganciából, hanem megkérdőjelezhetetlen létjogból vadásznak a kétlábú „civilizáltakra”, egyszerre gátolva azok pusztító terjedését, véve revansot a leigázott indiánokért, élve ki saját természetüket, és – ráadásul – védve a területüket. Jó és rossz megszűnik létezni, a sötétben bujkáló mumus kiirtandó anomáliáját felváltja az evolúció kérlelhetetlen logikája, és aki eddig azt hitte, hogy a tápláléklánc csúcsán áll, azt most átjárja egy rettenetes érzés, hogy az egész büszke és hazug civilizáció, amit intelligenciával és vérrel felépített, talán csak arra szolgál, hogy az etetőjéül szolgáljon valami nála hatalmasabbnak.
Az ősi, zsigeri félelmek ébredését hátborzongatóan jól demonstrálja az a jelenet, amiben Wilson egy éjszaka követi a tengerpartra gyanúsítottját, a radikális indiánt, Eddie-t, aki ott helyben meztelenre vetkőzik, majd vizet lefetyel, és a holdat ugatja – a nyomozó megdelejezve várja a férfi átalakulását egy szőrös rémmé, elfelejtve tudományt, biológiát, józan észt, és átadva magát a régi babonáknak.
A farkas semmiképpen nem egy hagyományos horrorfilm. A krimidramaturgiát átszövő szociális, történelmi és ökomotívumok komplex rendszere bizonyos momentumokban ugyan meglehetősen szájbarágósan prédikál a teremtés koronájának környezetpusztító arroganciájáról, összességében azonban félelmetes meggyőzőerővel késztet rá, hogy újragondold az ember, mint életforma hatását, helyét és szerepét a világban.