Parraghramma.: Munkahelyemen a félművelteket gyakorta frusztráló kirekesztettség tudata lett úrrá rajtam, amikor egy nagy túrázó barátom egy kevéssé sikerült ötletemet a legjelentéktelenebb szituációban azzal a gonoszul meghúzott frázissal jutalmazta, hogy "Ennyit a holtbiztos tervedről, te HÜLYE ÁLLAT!", vagy amikor egy Mi van benne? kérdésre, hasonló intonációval, a "Cipő, zokni, százmillió dollár, a szokásos cucc." sorral replikázott. Később kiderült, hogy honnan a szívmelengetően előzékeny adekvátság, és az is, hogy nem is ő magolta be a filmet, lévén nem látta, hanem még nagyobb túra- és mászóbuzi haverja. Mindketten jártak a Cortina d'Ampezzo embertelenül szép szikláin, és újranézve Renny Harlin kellemesen túldramatizált természetfilmjét, valamikor a közeljövőben én is meg akarom nézni, hol forgatták a Cliffhangert.
Alkalomadtán bármennyire sarkallnak telitorokból nyerítésre a John Lithgow által megformált antagonista egykétsorosai (eredetileg Christopher Walken játszotta volna), vagy értetlen vihogásra pribékjeinek vídiakeménynek szánt mondatai (pl.: "Ha úgy érzed, hogy muszáj pofáznod: fogd be!!!", vagy "Te: maradsz. Te: MÁÁÁSZOL!!!" - wtf?), ezt a filmet nem az akció, a Gáti, Kun, Csuja-féle szinkron teszi emlékezetessé, hanem az a küzdelem, amit a stáb vívott az olaszországi Dolomitokkal. (Az egyik repcsiből a másikba jelenet forgatásához egyik európai ország sem járult hozzá, azt odahaza lőtték, cirka 4000 méter magasan. A kevéssé meditatív gyakorlat számszerűsíthető kockázatait a hivatalos biztosító nem vállalta, ezt az összeget Sly gázsiából csoportosították át.)
Az egyszeri néző bele sem tud gondolni, mennyit kellett güriznie azért pár tucat embernek 3000 méter magas ormokon, sok helyütt függőleges sziklák oldalába vésett párkányokon, hogy ezt a repetitív, a karaktereket a hegyi tájak minden egzotikus kiszögellésén végigkergető sztorit elhozhassák neki. Ha Harlin szerint túlságosan látszott a biztosító-kötél, a kaszkadőr anélkül mászta újra a snittet, többször adódott elektromos vihar, volt, akit háromszor ütött ki (a stáb tagjai egymás poénos séróit fotózták), a zárójelenethez megépített maketthelikopter gyulladása annyira kontrollálhatatlanná vált, hogy a kamera megolvadt, de volt olyan is, hogy egy hirtelen hóvihar következtében nemcsak az üccsik és szenyák fagytak meg, de maga a filmszalag is a kamerában.
Az állítólag tériszonyos Sly sokat küzdött félelmeivel, a jég alatti jelenetben pedig a sóval sűrített vízben szart sem látott, de nemcsak az emberektől, a technikától is csúcsteljesítmény kellett. A helyszínen igénybe vett arzenál része volt egy számítógép-vezérelt, 20 méteres daru, mely a rápakolt kamera mozgásának minden paraméterét rögzítve segítette a később stúdióban és Coloradóban felvett totálok és közelik, hátterek és előterek kimutathatatlan illesztését az olasz felvételekhez. Ijesztő, milyen lágy és hessegethetetlen nosztalgia cirógatja az ember érzékeit a film alatt, még az egyötös Stallone-bábu sziklához verődésében is több tömeg, lendület, élet van, mint a mai, légkondicionált irodákban, egérgombok kattogásával előálló virtualitásokban.
Ja, és Janine Turnerről tessék lemászni.
Rusznyák Csaba: Amikor a Cliffhanger szóba kerül társaságban, valaki mindig felröhög, hogy „az az, amiben Stallone egy szál pólóban akciózik a Sziklás-hegység csúcsai közt?” Én meg mondom, hogy igen, és akkor mi van? Elvégre ő Stallone, és egyébként is, nem mintha a ’80-as évek akciófilmjeit valaha is a realizmusukért szerettük volna – márpedig a Cliffhanger az utolsó igazán ’80-as évekbeli akciófilm (egy év múlva már jött a Féktelenül, ami mintha egy teljesen más korszak gyermeke lenne), akkor is, ha '93-as? És akkor mi van? Máig tartom, hogy minden melodrámai faszsága ellenére (a kötelező személyes tragédiát erőltető nyitójelenet, a túlhasznált „jaj ne, valami szimpatikus karaktert megölnek”-lassítások) az akkorra már éppen a végét járó VHS-éra akciófilmjeinek egyik legjobb darabja. Szikár, kemény, véres és valami egészen döbbenetesen brutális, ami pont illik a kopár, sziklás, havas helyszínekhez.
Alig 12 éves voltam, amikor elmentem rá, és addig egyetlen film sem jelentett akkora mozis élményt, mint az (más kérdés, hogy pár hónapra rá a T-Rex és a velociraptorok úgy taszították le Stallonét a trónról, mintha ott se lett volna). A legjobban egyébként nem is a főhős, hanem John Lithgow maradt meg az emlékezetemben: már-már perverz élvezettel játssza az irtózatos nagy faszfejet, akit legfeljebb Michael Ironside Richteréhez tudnék hasonlítani – de még ő is kispályás hozzá képest. Ja, és ebben van a világ egyik legjobb filmes kivégzése: rosszfiú vs. cseppkő feat. Sylvester Stallone.
Elmeboy: Kristálytisztán emlékszem, hogy a moziban csücsülve (ha jól számolom, tizenkét évesen) a Cliffhanger volt az első olyan film, ami közben kényelmetlenül fészkelődni kezdtem, és először megtapasztaltam azt a közben bizonyossággá fajuló érzést, hogy engem a hollywoodi akciómozikkal nagyon hülyére akarnak venni, mi több, eleddig hülyére is vettek. Ekkor űzettem ki a gyerekkor boldog, tudatlan paradicsomából, ugyanis leesett, hogy a mennyiség és a látvány nem feltétlenül jó, és egy film attól még simán lehet szar, hogy egyébként névleg hozza a nekem kedves toposzokat. A miheztartás végett persze a cikk előtt újranéztem, és egész kellemesen meg is lepődtem, mennyire rosszul emlékszem... az első fél órára. Mert addig a film tényleg tisztességesen működik a maga nemében: a klasszikus prológus még úgy is idegőrlő, hogy előre tudom, mi lesz a vége, meg egyáltalán, az egész felvezetés minden kliséssége ellenére teljesen korrekt, nagyjából úgy a repülőgépes jelenetig (a monumentális tájhoz kiválóan illeszkedő, lélegzetelállító, vágatlan svenkjeiért egyébként külön pacsi Alex Thomson operatőrnek).
Aztán a nem kifejezetten a mértéktartásáról ismert, a létező legnagyobb baromságot is bármikor halálosan komolyan vevő Renny Harlin régi szokása szerint elbassza. Nagyon talán nem kell reklámozni: ő az, akinek az egyik leggyengébb Die Hardon kívül olyanokat köszönhetünk, mint a Háborgó mélység, vagy az Ördögűző prequel, szóval egy Emmerich, McG, Bay, Anderson, vagy éppen Snyder szintű, a tehetségtelensége mellé nem kevés megalomániával megvert kóklerről van szó, aki persze itt sem fogja vissza magát.
Önmagában az még egyáltalán nem lenne baj, hogy szabvány Die Hard dramaturgiát kapunk (meglehet, annak humora és azonosulásra alkalmas főszereplője nélkül), az már annál inkább, hogy a kezdeti, visszafogott feszültségépítés után az egész átcsap egy nagyon pongyola hatáshalmozásba. Jönnek a denevérek, a farkasok, mert hát a hegyekben vagyunk, jön az ex-focista rosszfiú nagyjelenete, a pénzrabló gonoszok annyira gátlástalanok, hogy perceken belül önmaguk karikatúrájába csapnak át, Sly a jég alatt úszva leveszi a pólóját (komolyan, ezt valaki magyarázza már el nekem, és lehetőleg ne csak annyival, hogy "meg kellett mutatni a felsőtestét"), meg úgy általában az egész hasonló sebességgel csúszik le a lejtőn, mint főhősünk és ellenfele az egyik jelenetben. Sok ez, kurvára, valamint pont emiatt unalmas és élvezhetetlen - mondom, ha talán kevésbé akarta volna komolyan venni magát, de így...
Hiába Lithgow szociopata főszemete, hiába az elviekben jól hangzó végső bunyó a sziklafalon függő helikopter hasán, ez egy fércmű. Maga a cím ugye valamilyen továbbnézésre késztető, izgalmas suspense-t jelent: na ez az, aminek itt nyoma sincs. Helyette van egy gyönyörű díszletek között zajló, szépen fényképezett, de teljesen céltalan és hiteltelen keménykedés. A Cliffhanger - és amúgy Harlin egész munkássága - végső soron a '90-es évek kvintesszenciája, ugyanakkor én vagyok a legboldogtalanabb, hogy a mérleg ennyire felemás. Jó volt abban a tudatlan, gyerekkori paradicsomban, vissza is akarnék menni, ha a bejáratánál nem feszítené bicepszét fenyegetőn ez a lángpallosú, vizenyős tekintetű, ajakrángásos angyal.
TheBerzerker: A tél a kedvenc évszakon. Előző életemben biztos viking voltam, és valami nordikus fjord egyik oldalán lévő hegy tetején üldögélhettem egy jeges vodkás üveggel a kezemben, mert semmi sem dob fel jobban, mint a végeláthatatlan hó látványa. Emiatt mindig is vonzódtam a télen, hóban játszódó filmekhez. A másik perverzióm pedig természetesen az akciófilmek, így a kettő házasítása nálam biztos, hogy szórakoztató egyveleget alkot. A Cliffhanger számomra a '80-as évek nagy akciófilm korszakának egyik utolsó védőbástyája. Vannak a filmnek hibái, ez kétségtelen, azonban az omladozó szkriptet betonkemény jégtömbé fagyasztja össze a fehér, hideg táj és John Lithgow mindenki hátára rászaró stílusa. A helyszínt leszámítva a filmnek minden egyes jelenete azért kiabál, hogy utáld, de mégse tudod. Az egész egy igazi, megmagyarázhatatlan deviáns élvezet, és pont ettől jó. Igazából fingom sincs, hogy miért tetszik, de jó és kész!
Nemes András: Jól jellemzi a korszak akciófilmjeit, hogy emlékeimben az átlaghoz képest kifejezetten visszafogott, már-már realista moziként maradt meg, melyben Stallone nem legyűrhetetlen akcióistenként, inkább kétségbeesett, szeretteit óvó kisemberként gyakja az ellent: emlékeim ugyan nem csaltak túl nagyot, a forgatókönyv legalábbis így próbálja beállítani karakterét, de valljuk be: bármely közönséges kisemberből legyűrhetetlen akcióisten válik, ha Sylvester Stallone kapja a szerepet (pláne, ha részben ő felel a szkriptért). A mozi sorra halmozza a mai szemmel finoman szólva is megmosolyogtató elemeket (a vérprofi lövészek senkit nem bírnak eltalálni, ha az írók éppen úgy akarják, minden faszfejnek jut egy találó egysoros a kinyírás mellé), de a film olyan őszinte vehemenciával és következetességgel szállítja a képtelenségeket, hogy lehetetlen haragudni rá.
A cselekmény az ezerszer parodizált és másolt, katartikusan hatásvadász (de számomra bizony ma is hatásos) nyitójelenet után csak rövid perceket pazarol könnyfakasztó drámázásra, az események lavinaszerűen zúdulnak alá, a lendület pedig segít elsiklani a forgatókönyv bukkanói felett. A karakterek megformáltsága komikusan egyszerű, de egyrészt szórakoztató, ahogy Sly figurájának makulátlan jellemét azzal demonstrálják alkotóink, mennyire nem érdekli a pénz (eszébe nem jut elkölteni, inkább elégeti, vagy bekúrja egy helikopter rotorjába), másrészt kifejezetten üdítő látni, hogy a gonosz motiváltsága kimerül a lóvé iránti elkötelezettségében, illetve abban, hogy baromira élvezi a gyilkolászást (sőt, a terroristák még egymást is utálják, mint a szart, kizárólag az érdekeik kovácsolják egységbe őket).
Harlin amúgy szerintem nem akkora kókler, mint Bay (sőt, Snyder), van neki egy Utánunk a tűzözön című remeklése, amit Shane Black írt, és Harlin nem baszta el (nagyon nem, vagy harmincszor láttam). A gyönyörűen fényképezett tájak, az ultraerőszakos akciók simán elvinnék a hátukon a filmet, de ráadásként itt van még Janine Turner is, akibe a Miért éppen Alaszka? óta mélyen szerelmes vagyok.