Meddig marad meg embernek az ember a civilizáció teljes kiszenvedése után? Az Országúti bosszú (The Rover) tíz évvel azután játszódik, hogy a XXI. század társadalmi és gazdasági rendszere mindenestül összeomlott, és az ausztrál pusztaságban vegetáló túlélők egymás farkasaiként tikkadnak a gyilkos Nap alatt. Mindig mindenkinek van egy fegyver a keze ügyében, az élet pedig annyit sem ér, mint a szél sodorta ördögszekerek.
És mégis, ebben a kopár, kilátástalan, dögrovással teli senkiföldjén is, még mindig az emberiesség utolsó szikrái viszik előre a világot – vagy ha azt nem is, mert annak már annyi, legalább az említett ember-farkasokat.
Az Országúti bosszú két férfi története, akiket a véletlen sodor egymás mellé. Egyikük, Eric (Guy Pearce) autóját elköti három menekülő fegyveres rabló, a másik, Rey (az Alkonyat-skatulyát végképp levetkőző Robert Pattinson) pedig a három rabló egyikének a hátrahagyott öccse. Eric túszként, biztosítékként viszi magával Reyt a bátyja utáni vadászatra, de a hosszú és véres út alatt lassan mégis kialakul köztük valamiféle kötelék.
David Michôd, az Animal Kingdom rendezőjének második filmje ugyanolyan szikár és minimalista, mint az első volt. Lassú tempó, hosszan kitartott képek, kevés dialógus, idegőrlő zene, végtelenül naturalisztikus erőszak-ábrázolás – az eszköztelenség messze nem eredeti, de hatásos leképezése a nyomasztó posztapokaliptikus állapotoknak (a „nem eredeti, de hatásos” kitétel egyébként cakk-pakk az egész filmre is vonatkozik).
Még a kőarcú, leharcolt Pearce is akkor mond el magáról a legtöbbet, amikor hallgat, különösen, amikor válasz nélkül hagyja a hozzá intézett kérdéseket. Ezzel Pattinson értelmileg kissé visszamaradott, izgága karaktere szöges ellentétben áll, ugyanakkor, ha más módon is, de mindketten súlyosan sérült személyiségek – hasonlóságaik és különbözőségeik sajátos kombinációja hívja életre köztük azt a furcsa, szavakkal soha ki nem fejezett bajtársiasságot, ami onnantól kezdve a film szíve és lelke lesz, és amit más karakterek közt hiába is keresnénk.
Ettől persze az Országúti bosszú még nem lesz sem vagány eszképizmus (nem kell bedőlni a hatásvadász magyar címnek), sem jópofa buddy-movie. Michôd végig tartja magát az ausztrál film, azon belül is többnyire az ozploitation hagyományaihoz: a Wake in Frighttól a Mad Maxig felsejlik minden, ami az Outback könyörtelen sivárságából építette fel kompromisszummentes atmoszféráját. Még a posztapokaliptikus motívum sem lenne feltétlenül szükséges, az csak aláhúzza, súlyosbítja a film lényegét.
Ehhez jönnek még az egyértelmű western-áthallások, méghozzá – figyelembe véve a cseppet sem hősies, mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül gyilkoló főszereplőt – jellemzően a spagettiwestern koszos és dicstelen területéről.
A sztori egyik tragédiája, hogy a gyerekszerű, naiv Rey és a célja felé totális apátiával törtető Eric képtelenek felismerni a köztük formálódó kötelék potenciálját, pedig nagy szükségük lenne rá. A másik, ahogy amikor a végén megkapjuk a hiányzó információt Pearce karakterének és motivációinak megértéséhez, már mindenkinek túl késő.
A konklúzió fájdalmas és tragikus, ugyanakkor (ellentétben az Animal Kingdommal) nincs teljesen híján a reménynek sem: az emberiesség nem veszett ki a világból, csak rohadtul nehéz rátalálni. Alkalomadtán még saját magunkban is.