Dodi Al-Fayed neve a közepesen művelt tabloid-olvasónak csupán annyit mond, hogy ő volt Lady Diana Spencer pasija azon az ominózus augusztusi estén Párizsban, annak a fekete Mercinek a hátsó ülésén. Pedig szegény Dodi élete ennél sokkal izgalmasabb volt (a rokonságáról már nem is beszélve, az Al-Fayed család története a Fegyvernepper cselekményét szerda délutáni Barátok közt ismétléssé soványítja), hiszen nem kevés pénzt tolt mondjuk a Hookba vagy a Tűzszekerekbe - illetve a jelen írás tárgyába, a Trükkös halálba. Búcsúzzunk is el ezen a ponton Doditól, legyen neki könnyű a föld, ahogy azt felénk mondják a közepesen érzéketlenek.
Adott Rollie Tyler (Brian Brown, Ausztrália másik ajándéka Paul Hogan mellett Hollywoodnak), aki trükkmesterként melózik, főleg szörnyfilmekben. Nincs rossz dolga: a munkájában kiváló, mindenki szereti, és jelenlegi melójának főszereplő-nőjével (Diane Venora) hál. Ide oson be a tanúvédelmi program egy ügynöke (Cliff De Young, akinek a neve biztos senkinek nem mond semmit, mindazonáltal ő is a Reginald VelJohnson és William Artherton-féle minden-filmben-mellékszerepelek-a-nyolcvanas-években c. karrier-utat járta be), hogy megbízza hősünket egy bizarr feladattal: el kell játszani Jerry Orbach (Esküdt ellenségek, szevasztok) meggyilkolását, hogy amaz tanúskodhasson a maffia ellen. Mondanom sem kell a dolgok ennyire nem mennek tisztán, így Tylernek menekülnie kell, többek között Leo McCarthy hadnagy (Brian Dennehy) elől.
Igazi béfilm, ritka hozzáadott értékekkel: A karakterek tényleg elmennek a végsőkig - Tyler elmebetegségig tekert, éjfekete humora, McCarthy már-már Chandler-karakter (Raymond Chandlerre gondolok, még mielőtt az eggyel fiatalabbaknak Matthew Perry ugrana be) szintű cinikus, kövér, kiégett figura, aki ugyanakkor bulldog-szívósságú eltökéltséggel nyomoz - nem feltétlenül azért, hogy kiderítse az igazságot, hanem hogy úgy szállhasson ki az egészből, hogy közben a seggfejek is megkapják a magukét.
És mindig öröm látni a veterán Mason Adamst, amikor a szokásos egyenes gerincű, rendíthetetlen öregember helyett egy minden hájjal megkent (közhely alert!) szarkeverőt alakít. Vagy Joe Grifasit (újabb L&O veterán), vagy akár az Alpha House harmadik lakótársát, Roscoe Ormant. Csupa-csupa látásból ismert, kiváló színész.
De amiken a béfilmek általában elhasalnak, és gyakran önmaguk nem szándékos paródiájává válnak, azok az effektek - a Bond és Star Wars-veterán John Stears itt a Mission Impossible (a tévésorozat) ma már nevetségesnek tűnő “maszklerántásos” gegjét ötvözi klasszikus trükkök ezreivel. Mindez viszont marad a Földön, Tyler sem mindenható, nem úgy mint a folytatásokban (vagy pláne a tévésorozatban a szegény-ember-ausztráljával, Cameron Daddóval). Minden realisztikus, sőt, időnként botrányosan egyszerű, mint az autóból kidobott, beöltöztetett bábu, amivel Rollie lerázza az őt üldöző Mickeyt - hol van ez az F/X 2 (Még trükkösebb a halál?) helikoptert vezető robotbohócától?
Néha a nem-is-annyira-hájkoncept dolgokból születnek a legmaradandóbb dolgok: ez eredetileg tévéfilm lett volna, ugyanakkor mire az első bekezdésben felemlegetett Dodi beszállt, már tízmillió dollárra nőtt a költségvetés - mindez nyolcvanhatban, amikor már kezdtek elszállni a számok. És mindenki meglepetésére sikerült kétszer ennyit összeszedni - csak Amerikában. Ez még ma is menő dolog. Sőt, elnézve az idei nyarat, ma már inkább a vágyálom kategóriájába tartozik.
A Trükkös halál eklatáns példája annak, hogyan lehet jó könyvből és jó színészekből kiváló filmet csinálni, még akkor is, ha teszem fel, a rendező nem éppen Stanley Kubrick: Robert Mandel, akinek a rendezői karrierjében a Big Shots (Eszterhas könyvéből, figyelem!) foglalja el a legelőkelőbb helyet a Nash Bridges és X-Akták epizódok között, itt most úgy néz ki, mintha legalább egy Friedkin-kaliberű figura lenne. (Persze ettől még lehet, hogy az, csak éppen nem derült ki).
