100th Anniversary Special – Avengers #1
Történet és rajz: James Stokoe
Marvel Comics
A jól bejáratott, mainstream Marvel-hősök független szerzők kezébe adásának kísérletei eddig jórészt nagyszerűen sültek el (lásd még Strange Tales antológiát), és így ráadásul rengeteg olyan olvasó is új kedvenc szerzőre vagy rajzolóra lelhetett, aki soha egy olyan képregényt sem vett a kezébe, amit nem a Két Nagy adott ki. A mostani, új köntösbe bújtatott What If képregényeknek az az alapötletük, hogy ezek valójában fiktív füzetek a jövőből, melyek a Marvel 100. születésnapját ünneplik, vagyis 2061-ben jelentek meg (vagy fognak majd megjelenni), és így a felkért szerzők nyugodt lélekkel felrúghatják a mainstream sorozatok rákfenéjét, a status quo-t, amihez a nagy kiadók újra és újra visszatérnek, mint a legrosszabb tévésorozatokban.
A Marvel minden jelentősebb címe kapott egy ilyen számot, a Fantastic Four, az X-Men, a Spider-Man, a korábban teljesen elfeledett, de a hamarosan mozikba kerülő adaptáció miatt hajánál fogva újra előrángatott The Guardians of the Galaxy, valamint e minikritika tárgya, az Avengers.
Így történhetett, hogy a meglehetősen bizarr, szuperaprólékos és éppen ezért teljesen hektikusan jelentkező James Stokoe (az Orc Stain sorozatának hetedik és nyolcadik száma között több mint két és fél év telt el eddig), aki techno-organikus lázálmait sci-fiben és fantasyben is éppúgy tudja kamatoztatni, teljesen szabad kezet kapott egy elképesztően őrült Bosszúállók kalandhoz.
Mennyire őrült? Lássuk csak: a Badoon faj támadása után a Földet mérgező biospórák lepték el, a teljes amerikai kontinens átkerült a Negatív Zónába (Amerika Kapitány pedig öngyilkos egyszemélyes küldetésben próbál kétségbeesetten a nyomára jutni), az ismert hősök nagy része eltűnt, Reed Richards jelenleg Galactus hírnöke, Vasember egy tartósítófolyadékban lebegő agy, ami egy Empire State Building méretű óriásrobotot irányít, a Bosszúállók főhadiszállása pedig jelenleg Kuala Lumpur. A három fősre zsugorodott csapat kvázi halhatatlan tagokból áll: Vadóc örökölte Rozsomák (nem, sohasem fogom leírni, hogy Tudjátokmi) öngyógyító képességét, Dr. Strange már a tizenharmadik reinkarnációjánál jár, Beta Ray Bill meg egyszerűen egy kozmikus kiborg démonló, szóval ezt a témát ne is nagyon feszegessük.
A felállás tehát teljesen új, de az aktuális főgonosz nagyon is klasszikus: ezúttal Mole Man III és moloidjai akarnak bosszút állni a felszínlakókon, mert kénytelen voltak elmenekülni a gamma-sugárzással elárasztott járataikból. Minden egyszerre ismerős és ismeretlen, ráadásul végre–valahára valami igazán eredeti ötlettel sikerül elhárítani a pilótasisakos moloidok fenyegetését (akik önmagukban nem is veszélyesek, csak akkor, amikor elkezdik beélesíteni a badoon-ember háborúból hátramaradt, mindenhol szerteszét heverő bombákat).
Stokoe elemében van:a füzet eleji összefoglaló, a saját halálhíre és a szokásos panelek közé tűzdelt szerkesztői megjegyzései azoknak, akik ugyebár kihagyták az utóbbi 50 év kontinuitását, roppant szórakoztatóak. Ha csak egy Marvel füzetet olvasol el ebben a hónapban, ez legyen az. (Nagy Krisztián)
Low #1
Történet: Rick Remender
Rajz: Greg Tocchini
Image Comics
Most már tényleg követhetetlen az iram, amivel az Image a jobbnál jobb új sorozatait piacra dobja – a felét már számon tartani sem tudom, erre most itt van még egy, ami kihagyhatatlannak tűnik. De az legyen a legnagyobb baj, hogy el vagyunk kényeztetve…
Rick Remender új sci-fije, a Low, több millió évvel a jövőben játszódik, ami nyilvánvalóan elég merész húzás, ugyanakkor totális szabadságot biztosít az írónak. A sztori szerint az emberiség évezredek óta az óceánok legmélyén él, mert az egyre dagadó, és a Földet felemészteni készülő Nap miatt a felszín lakhatatlan – a kihalást csak az akadályozhatná meg, ha rátalálnának egy másik lakható bolygóra. A főszereplők a három gyermekükkel boldog családot alkotó Stela és Johl, akiknek a boldogsága persze nem fog sokáig tartani.
Remendernek két nagy erőssége van. Az egyik, hogy hitelesen és rendkívül nagy szívvel tud kapcsolatokat felvázolni a karakterei közt, a másik pedig, hogy ezeket a karaktereket, akiket pár oldal után megszerettet velünk, ritka írói brutalitással hajítja be a darálóba. A Low, ellentétben Remender legutóbbi szériájával, a lélegzetelállító Black Science-szel, meglepően lassan startol: bőven van időnk befogadni a világot, annak hátterét és a szereplőket, mielőtt bármi történne.
Amikor viszont végül történik valami, akkor pont az említett Black Science őrületes ritmusa köszön vissza: Remender egy pillanat alatt ránt minket ki az idillből, és sokkoló eszközökkel alapozza meg azt az akció/thriller dramaturgiát, amire a sorozat a későbbiekben épülni fog. Pedig az igazi, fő cselekményszálat az író itt még el sem indítja, arról egyelőre csak a reklámanyagokból és leírásokból tudunk – és már anélkül is rengeteg a potenciál a Low-ban.
Viszont Greg Tocchini látványvilága (és ezt a hype-pal szembehelyezkedve kell írnom) erősen ambivalens. Egyrészt van benne valami pozitív értelemben vett elmosódottság, zavarosság, ami tökéletesen illeszkedik a víz alatti világ koncepciójához. Másrészt viszont van benne valami negatív értelemben vett elmosódottság, zavarosság, ami hol vizuális káoszt, hol meg feleslegesen hivalkodó beállításokat és furcsa karakter-pózokat eredményez. A színezés valamennyire kompenzál az utóbbiakért, de azért így is sokszor kellett hosszan bámulnom egy-egy oldalra, hogy megfejtsem, mi a francot is látok.
Összességében a Low elsősorban a sztorija miatt ajánlott olvasmány – de amiatt nagyon. És idővel talán Tocchini stílusa is finomodni fog. (Rusznyák Csaba)
Superman #33
Történet: Geoff Johns
Rajz: John Romita Jr.
DC Comics
A DC írói hosszú évek óta látványosan és izzadságtól bűzölögve küszködnek vele, hogy tető alá hozzanak egy épkézláb Superman-történetet – már nem is emlékszem, mikor olvastam utoljára valami igazán jó képregényt a karakterrel. Mindenki tudja, hogy egy tökéletes, idealisztikus, patyolattiszta hőssel nehéz jó sztorikat írni, de az, hogy pár éve még J. M. Straczynski bicskája is beletört a dologba, már tényleg túlzás volt.
Ezek után nem csoda, hogy mindenki messiásként várta Geoff Johns DC-guru érkezését a franchise-hoz. Elvégre ő az, aki irtózatosan népszerűvé tette a Zöld Lámpást (arról nem is beszélve, mennyi friss vért pumpált bele), és aki még a viccek céltáblájává vált Aquamanből is kihozott egy baromi szórakoztató sorozatot – és hopp, eszembe is jutott, mikor olvastam utoljára igazán jó Supermant. 2007-2008 környékén, amikor Johns dolgozott rajta.
Szóval Johns a 32. számmal most visszatért az Acélemberhez, ráadásul hozta magával a legendás John Romita Jr.-Klaus Janson rajzoló-kihúzó párost. Ugyan mi sülhet el rosszul? Nos, semmi. Tényleg semmi.
Johns első sztorija, a The Men of Tomorrow bevezet egy új karaktert, akit 25 éve, csecsemőkorában egy másik dimenzióba küldtek a szülei, hogy megóvják őt annak a földalatti kutatólabornak a megsemmisülésétől, amiben bennragadtak. Az idegen dimenzióban a magát Ulyssesnek nevező férfi a főhőshöz hasonló szuperképességekre tett szert, és most visszatér a Földre, amiről korábban azt hitte, hogy elpusztult – nyomában egy ellensége jár, aki le akarja igázni Ulysses otthonát. Ezt persze sem ő, sem Superman nem szándékoznak csendben végignézni.
A The Men of Tomorrow koncepciója, hogy egy kívülálló és egy naiv, végletekig idealista karakteren keresztül ábrázolja Supermant– aki ugye maga is kívülálló és idealista. A két karakter közti párhuzam egyértelműen a sztori veleje, és ha csak egy kicsit is ismerem Johnst, akkor a rendkívül jó szándékú, ám vélhetően majd ennek ellenére is súlyos problémákat okozó Ulyssesszel magát az Acélembert fogja kényelmetlen morális és személyes konfliktusok örvényébe dobni.
A sztori izgalmas, fordulatos, pörgős és érzelmileg is hatásos (a második szám befejezése nagyon szép) – Johns tudja, hogy kell történetet mesélni, Romita vonásai pedig magabiztosak és lendületesek. A fenébe is, még a végén tényleg lesz egy jó Superman-sorozatunk. El se hiszem. (Rusznyák Csaba)
Supreme: Blue Rose #1
Történet: Warren Ellis
Rajz: Tula Lotay
Image Comics
Warren Ellis rákapcsolt: az új Moon Knight és a Trees mellett egy harmadik sorozatba is belefogott, ami az Image kiadónál már a harmadik elfeledett karakter újraértelmezése (az első a nagyszerűen sikerült Prophet, a második a nem annyira kiemelkedő Glory). A Rob Liefeld alkotta Supreme nevű Superman-koppintást Alan Moore emelte ki a szürke középszerűségből, és Ellis ennek állít hommage-t, illetve reményeim szerint ezt fogja továbbgondolni.
A történet rendkívül barátságos az új belépőkhöz: egy díjakat nyert, ám jelenleg állástalan oknyomozó újságírónőt keres meg egy Darius Dax nevű, titkokban utazó, rejtélyes üzletember, hogy munkát ajánljon neki. A feltáró nyomozás tárgya egy Földünkre zuhant idegen, Supreme, alias Ethan Crane, vagyis ez Ellis nagyon ügyes expozíciója ahhoz, hogy bemutassa a karaktert, akiről az átlagolvasó (hacsak nem ismerte már Alan Moore munkásságát a kilencvenes években) valószínűleg vajmi keveset tud.
Nála persze semmi sem ilyen egyszerű, a füzet ugyanis egy álomszekvenciával indul, ami Diana Dane saját külön bejáratú Vörös Szobája (á la Twin Peaks) az Arctalan Sisakos Férfival és a Prófétikus Tanácsokat Adó Kerekesszékes Fiúval. Ellisről lévén szó, egyelőre természetesen csak a fejünket kapkodjuk (habár a Supreme sorozat Moore és Liefeld éráját ismerők talán ki tudnak hámozni belőle valamit), de teljesen bizonyos vagyok benne, hogy idővel minden kriptikus megjegyzés értelmet nyer majd, különösen, ha vetünk egy pillantást a képregény szöveges teaserére is (pusztán ezzel már önmagában megvett kilóra az egész koncepció):
A felütés meglehetősen erős, és nem csak a szerző megbízhatóan zakkant elméje, hanem 2014 számomra második (az első Artyom Trakhanov) legnagyobb képregényes felfedezése, Tula Lotay miatt is. Valaki találóan megjegyezte, hogy olyan, mintha Lotay karaktereit Mike Allred, háttereit pedig Sean Phillips munkái inspirálták volna, mégis valami teljesen egyedit és újat kapunk tőle. Egyértelműen a karcos-színes, kifakult fényképre emlékeztető álomjelenetek fekszenek a legjobban neki, de a városlátképei is gyönyörűek, és mivel Ellis szerint a képregény ötlete is egy álomban jelent meg előtte, nagyon úgy néz ki, hogy ő volt a tökéletes választás erre a munkára. Twin Peaks, Twilight Zone és egyéb mindfuck-rajongók elégedetten dörzsölhetik a tenyerüket. (Nagy Krisztián)
Uncanny Avengers #22
Történet: Rick Remender
Rajz: Daniel Acuna
Marvel Comics
Ahhoz képest, hogy mekkora tisztelője vagyok Rick Remender munkásságának (ld. feljebb, és persze: Fear Agent, emberek, Fear Agent forever!!!), az Uncanny Avengers első, vörös koponyás sztorijának nem sikerült földhöz vágnia. Na de ami azután jött… Az ötödik számtól kezdve Remender egy rá jellemzően komplex és monumentális sztorit kezdett fonni, aminek fináléja ezzel a mostani 22. résszel futott be.
Sok értelme nem lenne egy 18 részes történet vége kapcsán bármilyen cselekményleírást közölni, főleg, hogy Remender vagy kéttucatnyi karakterrel és több idősíkkal játszadozik, egy ponton pedig még magát a Földet is törmelékfelhővé robbantják benne. A lényeg, hogy az X-Men és a Bosszú Angyalai tagjaiból álló szuperhőscsapat Thor egy régi önfejűségének és Remender Dark Angel Sagájának (X-Force) következtében egy új fenyegetéssel kénytelen szembenézni: az Apokalipszis-ikrekkel, akik (nyilván) a világ pusztulását akarják – a szokásosnál egyébként jóval rafináltabb okokból.
Az Uncanny Avengers mintapéldája annak, amiért még a harmincon túl is nagy örömmel olvasok szuperhősképregényeket. Intelligens, vad, monumentális, hihetetlenül fordulatos és intenzív eposz, tele fantasztikus ötletekkel, és nagyszerűen írt karakterekkel. Remender tényleg a végletekig viszi a milliószor agyonnyüstölt „hősök megmentik a világot” felállást, és képes frissnek eladni azt, ami mások kezében rutinmunkává vált volna.
A sztoriban mindenkinek megvannak a maga nagy pillanatai, a jóknak és a rosszaknak egyaránt, ráadásul a fináléban Remender nem csak az elvárt, nagy végső összecsapást szállítja (méghozzá stílusosan: egy halott Celestial vállán állva a hatalmas erejű karakterek szimpla ökölharcra váltanak – döbbenetes „kicsinyesség” az eposzi keretek között), hanem egy sor maradandó (legalábbis annak tűnő) változást is. Ezt a konfliktust nem fogják csak úgy lesöpörni a vállukról a hősök a rosszfiúk eltángálása után.
Ami a rajzokat illeti, Daniel Acuna enyhén szólva nem az első választásom lenne egy ilyen jellegű sorozathoz, de az egyedi stílus sosem baj, és idővel meg is győzött az alkalmasságáról: képei dinamikusak és nyersek egyszerre, a tipikus szuperhős-pózolás szinte teljes mellőzése pedig nagyban hozzájárul ahhoz, hogy képesek vagyunk beleélni magunkat a szituációkba, és vérkomolyan venni Remender sztoriját. (Rusznyák Csaba)
