A Milano Calibro 9 őrületes rakétastartjával ellenétben Fernando Di Leo poliziesco trilógiájának második darabja, az 1972-es La mala ordina (angol címén The Italian Connection vagy Manhunt) meglepő visszafogottsággal és lassúsággal indít. Egy New York-i gengsztervezér két emberét instruálja előkelő apartmanjában: a laza playboy, Dave (Henry Silva) és a jéghideg Frank (Woody Strode) azt a feladatok kapják, hogy utazzanak Milanóba, és minél nagyobb felhajtással tegyenek el láb alól egy pitiáner stricit, aki elvileg ellopott egy több milliós drogszállítmányt (ez a fekete-fehér bérgyilkos páros inspirálta Tarantinót a Ponyvaregény Travolta-Jackson duójához).
Az amerikai nagy testvér akaratának megfelelően az illetőre, Luca Canarira (Mario Adorf) a helyi alvilág feje is vadászatot hirdet, szerencsétlen fickónak pedig fogalma sincs, miért akarja hirtelen mindenki olyan nagyon megölni. Viszont önjelölt hóhérai kénytelenek belátni, hogy ez a kis pitiáner, senkiházi strici nem adja könnyen magát.
Elődjéhez képest a The Italian Connection tempója kissé egyenetlen. Di Leo kényelmesen elnyújtja az expozíciót, elidőz az öltönyös bérgyilkosok világában, és jelentőségükhöz képest olykor aránytalanul sok időt tölt el a mellékkarakterek felvezetésével, de mindez csak addig szúrja egy picit a néző szemét, amíg úgy tekint a filmre, mint egy komoly, realisztikus gengsztertörténetre.
Merthogy annak indul, bár Di Leo ezt a klasszikus, „az egyszerű ember élete összeomlik” thriller dramaturgiájára húzza rá, és a konfliktus felvezetésének hagyományos lépéseit – érzékeltetve a gengszterközeg aljasságát és kiszámíthatatlanságát – megcseréli: a főszereplőt csak jóval a rá leselkedő veszély részletezése után mutatja be. Hasonlóan elegáns feszültségfokozó eszköz, hogy Luca és mi sem vagyunk tisztában a rá kiírt hajtóvadászat igazi okával, másrészt viszont, mire lehull a lepel, addigra már alig van bármi jelentősége.
Félúton ugyanis a plot mozgatórúgója, úgy ahogy van, McGuffinná válik, és a kifinomult gengsztertörténet átmegy egy dühöngő, irtózatos iramú exploitationbe. Di Leo nem szívbajos (megint csak vissza kell utalnom a Milano Calibro 9 nyitányára – nem lehet eleget), simán meglép egy olyan gyerekgyilkosságot a cselekmény második felében (ráadásul pofátlanul nyers brutalitással), amit a tengerentúli filmgyárosok legfeljebb az elején, motiváció gyanánt szoktak, ha ugyan egyáltalán.
Ezt aztán egy csaknem tíz perces, eszement akciójelenet követi, amiben Luca két lábon és négy keréken felváltva üldözi a gyilkost a fél városon át, habzó szájjal, vöröset látva, totális ölési tébolyban. (Nem lesz még egy ilyen hajsza a zsánerben egészen az 1976-os Rome Armed to the Teeth mentőautós tombolásáig.) Ahogy a főhős bedühödik, úgy válik egyre vadabbá, exploitívabbá és túlzóbbá a film: ennek legszebb megnyilvánulása az, amikor a menekülő gengszter száguldó furgonjának elején lógva befejeli, tehát érted, bazmeg, de ha, nem, akkor leírom még egyszer, szóval be-fe-je-li a kurva szélvédőt.
A milánói alvilág gyönyörűen sztereotip, mindenféle kifinomultságtól látványosan mentes karakterekkel van tele (rusnyaképű, óriás ajtónálló, végletekig arrogáns főnök), és ezen a ponton teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy Luca „szélvédőfejelő” Canarina egyszemélyes bosszúhadjárata után egyikük sem marad állva.
Az érett, strici mivolta ellenére könnyen kedvelhető karaktert hozó, kezdetben a filmhez hasonlóan visszafogott Mario Adorf az utolsó fél órában előveszi a Milano Calibro 9-ben már demonstrált „veszett kutyás” színészi eszköztárát, és a düh, az agresszió megtestesüléseként darálja ellenségeit. A klasszikus, nyílegyenes, totálisan profán „gyere ki a hóra” kihívással felvezetett roncstelepi fináléban Luca a két amerikai bérgyilkossal csap össze: dörgő fegyverek, még roncsabbá váló roncsautók, robbanás és lelőtt kiscica – ölni és meghalni, ilyen az alvilági élet Milanóban.