Tudom mire gondolnak, és igazuk van: William Goldman a boldogult kilencvenes évek közepén már megmondta, hogy a folytatások prosti-filmek. Nem mondhatja senki, hogy a Transformers 4 például azért készült el, mert még annyi történet maradt elmeséletlenül az előző három részben.
Második részt azért csinálnak - és itt jön a szomorú része a történetnek -, mert a készítők szeme előtt az a pénzhalom táncol kéjesen, amelyet az első résszel megkerestek, ami azonban mostanra eltűnt a dílerek, ingatlanügynökök és válóperes-ügyvédek által szegélyezett három évben. Nem a bennük elnyomhatatlanul feszülő történetek és karakterek, hanem csak a pénz, illetve annak az érzésnek a hiábavaló kergetése, amely annyira sikeressé tette az elsőt. Mint az aranylövést, úgy keressük mindenhol azt a pillanatot, amikor először nevettek fel/hőköltek hátra a nézők ott, ahol mi akartuk. Valljuk be: mi mind függők vagyunk.
Ez sajnos a Trükkös halál 2.-re is jellemző. A kor szellemének megfelelő cím talán tényleg a Még trükkösebb a halálod lehetett volna, de valamiért a magyar forgalmazó 1992-ben úgy ítélte meg - esetünkben kissé jogtalanul -, hogy ez a fajta komolytalanság nem megengedhető egy rendszerváltáson és taxisblokádon túlesett kelet-európai országban. Pedig lehet, hogy a film jobban járt volna: öt évvel az első rész után Rollie Tyler (Brian Brown) immár nem trükkmester, hanem - kapaszkodjanak! - játékkészítő.
Kár, mert, ahogy a nyitójelenetben lévő filmforgatást elnézzük, a szakmának igenis szüksége lenne rá, de ő visszavonult, hogy távirányítós babákat meg egyéb, komplikáltabbnál komplikáltabb dolgokat építhessen. A Trükkös halál 2. sikeresen belesétált a “legyen nagyobb, legyen több, legyen izgisebb mint az első rész” összes létező baklövésébe: Tyler azért segít Brandon nyomozó (Tom Mason) titkos akciójában, mert - dobpergés - ő az apja Tyler csajának a gyerekének. Bájosan egyszerű, ugye? Persze a dologba annak rendje és módja szerint hiba csúszik, és Tylernek - és kiccsaládjának - orgyilkosok meg a maffia elől kell menekülnie.
Minthogy gyerek is szerepel a sztoriban, búcsút mondhatunk az első rész finom, noir-os vonalának, de teljesen: Tyler humora immáron csendes infatilizmussá szelídült, a korábbi szedett-vedett, véres maszkokkal és szörnyekkel benépesített, sötét albinak is annyi - lett helyette kétszintes üvegpalota, mindenféle dizájnos bútorral. És persze a praktikus effektek is inkább átadták a helyüket a kilencvenes évek elején egyedül az írói képzeletben létező robottechnikának. Dennehy egy sötét kocsmában lakik - de ez is inkább csak vicc, belsős poén, egy vizuálisan érdekes helyszín. Ja, egyébként ő most magánnyomozó, aki a történet közepén bukkan fel egy tanítani való deus-ex-machina jelenetben.
Az első rész kiismerhetetlen, nem-tudni-ki-van-ellenünk paranoid világát is nélkülöznünk kell. Adott szegény Philip Bosco, az egységsugarú sáros zsaru tipikus példánya, Kevin J. O’Connor, akinek tenyérbemászó feje egy pillanatig sem hagy kétséget afelől, hogy 1. kétarcú 2. nem fogja megérni a film végét. És John Walsh a néma bérgyilkos - annak minden létező kliséjével. Legalább ő valamennyire emlékezetes véget ér.
A karakterek csupán árnyékai önmaguknak, ahogy a cselekmény rángatja őket egyik fordulattól a másikig. És ugyan a végső leszámolás ötletes, meg látványos is, mégis súlytalanná válik attól, hogy a kimenetel egy percig sincs veszélyben: az első mozdulattól - sőt valójában már két jelenettel korábbról - tudjuk, hogy ki az áruló, és kivel mi fog történni. A történet is tele van súlyos logikai buktatókkal, amelyet a könyv majdnem szó szerint egy vállrándítással intéz el (“Nekem senki sem szólt!”). Ne értsenek félre a Nyájas Olvasók, mindezektől függetlenül lehet élvezni a filmet. Mindazonáltal az előző rész drámaisága és súlya sajnos nincs meg benne - és a fun-faktor sem tudja a történet l’art pour l’art-ságát ellensúlyozni.