Shaft - Black power, baby!

Az első pillanatokban semmi nem utal rá, hogy a Shaft különbözne korának tipikus nagyvárosi akció-krimijétől. Az MGM-logó után New York zsúfolt utcáit látjuk, a kamera fentről pásztáz lefelé a Burt Lancester- és Robert Redford-filmeket vetítő mozik mellett, az emberek sietnek a dolgukra. Aztán megjelenik a „Shaft” felirat, felharsan Isaac Hayes Oscart nyert, iszonyú laza, funkys-soulos főcímdala, és felbukkan Richard Roundtree, a fekete Clint Eastwood. Nem is akárhogy.

A blaxploitation a ’70-es évek exploitation filmjeinek egyik legmarkánsabb altípusa volt, ami az amerikai fekete kisebbség problémáit és frusztrációit öntötte társadalmi üzenettel meglocsolt eszképizmusba. Ez nagyjából annyit jelentett, hogy a zsáner fekete hősei a filmvásznon helyrebillentették a világ egyensúlyát, és szanaszétrúgták a hatalommal és pénzzel játszadozó, korrupt és elnyomó fehérek seggét.

shaft01
A filmesek rájöttek ugyanis, hogy az amerikai feketék is egészen sokat járnak moziba, ellenben nincsenek direkt nekik szóló filmek. A nagy stúdiók nyilván nem cserélhették csak úgy le Clint Eastwoodot és Steve McQueent sötétebb bőrárnyalatúakra, az exploitationben utazó független produkciós cégek viszont simán megtehették, hogy a legújabb cool akciófilmjüket Richard Roundtreevel csinálják meg (az MGM csak a forgalmazásban vett részt - de a Shaft sikere így is elég volt hozzá, hogy kihúzza a szarból a súlyos anyagi gondokkal küszködő stúdiót).

A blaxploitation-hullám 1971-ben indult, ekkor mutatták be nem csak a Shaftet, hanem Melvin Van Peebles Sweet Sweetback's Baadasssss Song című, „elegünk van a fehér ember szarságából” filmes dührohamát is. A műfajgenezis a pár hónappal korábbi premierje miatt utóbbihoz köthető, de a Shaft nagyságrendekkel jobb film. Amit Van Peebles másfél órában elmond, azt Gordon Parks rendező itt még a főcím alatt megteszi.

shaft02
Az, hogy felbukkanásakor a főhős egy metrólejáróból kocog fel, még csak egy egészen finom jelzés arra, hogy a feketék végre előbújnak sötét lyukaikból, amikben addig a fehér hatalom alatt sínylődtek, de mivel exploitatoin-területen vagyunk, nem kell finom kis metaforákkal beérnünk. Shaft fogja magát, és menő bőrkabátjában teljes természetességgel átkel az úton a dühösen dudáló autók között, mintha azok ott sem lennének. Csak addig vesz tudomást az egyik sofőrről, amíg bemutat neki. Akár rá is lehetne írva a homlokára, hogy „leszarom”.

Aztán Hayes énekelni kezd: „Who’s the black private dick that’s a sex machine to all the chicks?” Búgó, szexi nőhangok válaszolnak, mintha tulajdonosaik máris az orgazmus kezdeti stádiumában lennének: „Shaft!”

Három perc telt el, szinte senki meg sem szólalt, mégis mindent tudunk, amit tudnunk kell: Shaft egy pofátlanul nemtörődöm, tökös, vagány, fekete magánkopó, akiért odavannak a csajok, és aki semmilyen szart nem hajlandó lenyelni senkitől. Valahogy így kell filmet elkezdeni és karaktert bemutatni.

A noir-felhangokkal szépen átszőtt sztori egy gengszterrivalizálás körül bonyolódik. A helyi fekete vezér, Bumpy kibaszik kicsit az olasz maffiával, mire annak csatlósai elrabolják a lányát. Bumpy Shaftet bízza meg szeme fénye megtalálásával, bár amellett, hogy szándékai részben őszinték, minthogy tényleg vissza akarja kapni a porontyát, közben át is veri a magándetektívet, és egy feketékből álló, militáns, underground szervezet nyakára küldi. De Shaft már csak Shaft, és ahogy azt megállapítottuk, nem nyel le szart senkitől – legyen az akár fehér, akár fekete.

Parks filmje annak idején tucatnyi okból lógott ki látványosan a nagy átlagból és vált híressé. A legfontosabb persze az volt, hogy adott a világnak egy fekete akciósztárt, aki Eastwoodot megszégyenítő hidegséggel és könnyedséggel vágott rendet az alvilágban – ráadásul még arra is volt ideje, hogy két hirig közt ágyba vigyen egy bőrkabátos coolságától elaléló, gyönyörű nőt, és az orránál fogva vezesse az ügyben nyomozó rendőrhadnagyot (a tipikus, noiros magánkopó–zsaru dinamika egészen új színezetet kap a faji ellentétek fényében).

shaft05

A Shaft brutalitásával is messze kirítt kortársai közül, de ez az aspektusa mára érthető módon elkopott – egy átlag kertévés sorozatepizódban is simán van annyi erőszak, mint ebben, és a feketék kiállásának témája is kevésbé releváns manapság.

Ami viszont bő negyven év után is elvitathatatlan a filmtől, az a párját ritkító, könnyed eleganciája. (A 2000-es, Samuel L. Jacksonnal készült remake láthatóan szeretett volna legalább tizedennyire badass lenni, de rohadtul nem sikerült neki.) Roundtree egyszerűen szenzációs a szerepben, maga a megtestesült, két lábon járó menőség: az egyik jelenetben pl. beáll bárpultosnak, hogy szóval és szemmel tartson két maffiózót, akik éppen az ő lakását figyelik meg. Utánozhatatlan az a fesztelenség és határozottság, amivel cseverészik velük – mintha csak egy csajról akarná ledumálni a bugyit.

shaft03
Shaft úgy oszt ki félvállról mindenkit, mintha ő lenne a világmindenség kibaszott ura, de sármjának, mosolyának és öblös „jól megmondtam a fehér köcsögnek”-nevetésének köszönhetően mégsem tűnik arrogáns seggfejnek - nagy pofáját pedig bármikor szívesen megtámogatja egy kemény ököllel és egy gyors torkolattűzzel. Az a helyzet, hogy nem akar ő direkt laza lenni – egyszerűen csak annak született, és akinek ez nem tetszik, az bizony kőkeményen be fogja kapni.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!