John Hughes tekintélyes alkotói életművében olyan címeket találhatunk, mint a Chevy Chase fémjelezte Vakáció-sorozat, a Reszkessetek, betörők! 1-2, a Beethoven, a Csoda New Yorkban, vagy a 101 kiskutya filmváltozata: talán nem túlzás azt állítani, hogy egymaga lazán leszállította kereskedelmi televízióink karácsonyi kínálatának uszkve a felét. Bár leggyakrabban forgatókönyvíróként és producerként tevékenykedett, rendezői munkái között van a kisebbfajta kultstátuszra szert tett Meglógtam a Ferrarival, illetve cikkünk tárgya, a Repülők, vonatok, autók című remeklés, mely ékesen bizonyítja, hogy Hughes 2009. augusztus 6-án bekövetkezett halálakor nem csak a szórakoztatóipar veszített el egy nagy tehetséget: egy végtelenül jó ember is távozott közülünk.
Neal Page (Steve Martin) MINDENFÉLEKÉPPEN haza akar jutni a családjához Hálaadás ünnepére: szentül hiszi, ha ez nem sikerül, rá szakad az ég, elhagyja a neje, vége a világnak. Egy különös, megmagyarázhatatlannak tűnő pechsorozat betetőzéseként a repülőn a kövérkés, túláradóan szívélyes, cserébe rendkívül idegesítő, bőbeszédű, modortalan Del Griffith (John Candy) fürdőszobakellék-ügynök mellé kényszerül. Amikor azt hinné, rosszabb már nem jöhet, őrült pokoljárás veszi kezdetét lepukkant moteleken, redneck-furgonok platóin és lángoló kocsironcsokon keresztül, melynek lezárásaként (legnagyobb megdöbbenésére) kisebbfajta megváltásélményben részesül.
A Repülők, vonatok, autók amellett, hogy bámulatos eleganciával felépített, hajmeresztő kalandokkal és zseniális dialógusokkal teletűzdelt mozi, bölcs, derűs tanmese a másik elfogadásáról, a szerencsétlenségeken való felülemelkedés mindenkori szükségességéről, és arról, hogy emberségünkhöz muszáj ragaszkodnunk, főleg, ha minden más veszni látszik. Hughes irigylésre méltó tehetséggel kezeli a negédeskedésre bőségesen okot szolgáltató sztorit (az ünnep pátosza, személyes sorstragédiák), egy pillanatra sem lépi át a giccshatárt, története emberi és intelligens, véletlenül sem túlromantizált. Szereplői esendőségeit és jellemhibáit nem csupán komikus elemekként alkalmazza, könnyedén képes azokat a történet kibomlásának szolgálatába állítani. A jó vígjáték megalkotása legalább olyan vérkomoly feladat, mint egy komor dráma katartikus prezentálása, itt pedig minden elem tökéletesen illeszkedik, a műfajból kihozható maximum kerül tálalásra.
A film természetesen a főszereplő-páros jelenléte miatt működik igazán: bár Martin soha nem volt egy aktor-zseni, a balsors kényének-kedvének kiszolgáltatott, cinikus, örök kisembert magabiztosan hozza, John Candy (a színész 1994-ben bekövetkezett halálakor Hughes gyászában visszavonult a nyilvánosságtól) pedig olyan mérhetetlen bájjal és természetességgel alakítja a bumfordi, szánni való, mindenhol csak bajt okozó idiótát, amivel a legfagyosabb nézők szimpátiáját is azonnal elnyeri. Külön öröm, hogy a duó tagjai nem csak a komikus jelenetekben remekelnek, figuráik jellemének árnyoldalait, tragédiájukat is szépen megjelenítik - bár kétségtelen, hogy a kényszerűségből történő közös ágyban alvás (és ébredés), vagy a kétségbeesett élethalálharccá fajuló országúti autózás jelenetei maradnak igazán emlékezetesek.
A Repülők, vonatok, autók olyan vígjáték, melynek szíve, lelke, és agya is van - nagyítóval kell hasonlót keresnünk a műfaj mai, hollywoodi kínálatában.