Itt az új Doktor! Hát… ööö… izé… Tudom, elhivatott Doktor rajongóként most nagyon izgulnom kéne, meg minden, de valahogy nem megy. Az, hogy a lelkesedésem nem határtalan, számtalan tényezőnek köszönhető: olyan eget verően nagy változásokat nem lehet várni, hiszen már szinte mindent tudunk az Új Doktorról, annak ellenére, hogy most szerepel igazán először teljes valójában - a Karácsonyi Különkiadásban ugye mindössze négy (!) másodpercet kapott.
Az elmúlt két hónapot pedig Peter Capaldi és Jenna Coleman világ körüli médiahaknival töltötte, tele volt a net forgatási fotókkal, sőt az Új Doktor Új Ruháját is külön kitvittelték. Ekkora PR-nyomás alatt egy erősebb idegzetű mezei polgár is kezdené magát kényelmetlenül érezni. Most nem akarom kizárólag a BBC-t hibáztatni, amiért az egyik legértékesebb franchise-át megpróbálja minél jobban értékesíteni, de lehet, hogy a kevesebb több lett volna.
Bár alapvetően nem voltak nagy elvárásaim a nyitánnyal kapcsolatban: négy évvel ezelőtt, amikor a Doktort feltámasztó Russell T. Davies a Tizedik Doktorral és kompániájával együtt leköszönt, a sorozat lényegében tiszta lappal indulhatott, és az Eleventh Hour minden idők egyik legjobb epizódja lett - mindenkinek ezt szoktam ajánlani kapudrogként, hiszen még nincs tele belterjjel, és nem baj, ha az ember nem érti a foreshadowingnak nevezett Moffat-dramaturgiai eszközt, amellyel olyan eseményekre és személyekre utal előre, amelyeket még ki sem talált.
Steven Moffat történetfűzési módszere eddig is elég egyszerűen működött: szórjuk meg az epizódot homályos félmondatokkal meg utalásokkal, majd kitalálja, mit is akart ezzel jövő nyáron, amikor elkezdi írni a következő évadot. Ez még az ötödik évfolyamban érdekes is volt, a hatodikban már csak elviselhetővé szelídült, majd a hetedik évadban teljesen értelmetlenné és önmagáért valóvá vált.
Moffat az, aki egyértelműen lehúzza a Deep Breath-t. Nem csak azért, mert az Új Doktor karaktere még neki sem állt össze: a Doktor nem önmaga, ez idáig oké, csak látni, hogy fel nem használt Matt Smith-poénokat kell tolnia, meg ami még megmaradt a Sherlock harmadik - számomra borzasztó - évadából. Értem a célt, csak nem sikerült nagyon jól megvalósítani. Az első húsz perc vontatott, a gigantikus T-Rex a viktoriánus Londonban inkább viccesen béna, a Doktor lelkiismeret-furdalása és bűntudata - amelyre ez az egész évad alapozni fog - pedig csak akkor kerül elő, ha éppen véletlenül észrevette az író, hogy valahová bele kellene szuszakolnia.
Nem a Doktor tűnik összezavartnak, hanem a kéz, amely vezeti. A drámai csúcspont, az összecsapás a Big Ben fölött már-már oké, és hát dögöljek meg, Peter Capaldi mindig is tökéletes választás volt - emlékszem, tavaly azon gondolkodtam, hogy milyen jó lenne, ha ő lenne, de azt gondoltam, úgysem fogják tudni lekötni, elég foglalkoztatott színész - látszik, hogy akármilyen rosszul van megírva a szerep, ő el tudja adni.
Az, hogy az epizód a szokásos egy óránál úgy tizenkét perccel hosszabb, nem vált a sztori előnyévé, sőt: legalább öt helyen ül le és válik érdektelenné az egész, főleg szegény Clara, aki össze van zavarodva — pedig a The Day of The Doctorban legalább három másik inkarnációval is találkozott, ergó nem kéne ennyire elveszettnek lennie. A végén pedig Matt Smith visszahozása is a fanszervíz végtelen-plusz-egyedik, könnyzacskó-morzsolgató példája - a fanszervíz, mint jelenség már régóta idegesít, mert a belterj oltárán feláldozódik minden, az egyediség, a karakterek, a történet, és így válik Moffat egy közepesen tehetséges fan-fic íróvá.
Moffat - a fanok gátlástalan, önmagát elvesztő kiszolgálása mellett - mindent megtesz azért is, hogy ne vádolhassák azzal, hogy nem tud erős női karaktereket írni, ezért a Doktort körbebástyázta a fan-favorit Madame Vastra-Jenny-Strax kombóval is, de szegények a játékidő nagy részében csak céltalanul lézengenek. Nagyon szeretem ezeket a karaktereket, szomorú látni, hogy csak egy-egy kevésbé jó poén kedvéért tartják őket.
A tévé íróvezérelt műfaj, de azért emlékezzünk meg a leginkább elvesztegetett tehetségről, a Valahol Angliában-t és a Vérturistákat jegyző Ben Wheatley-ről, akinek hálátlan feladata volt levezényelni ezt a teszkó-gazdaságos epizódot. Igazán az sem érdekel, hogy ki az a Missy és mit akar - viszont nyilván maradok, mert Capaldi remek, emlékeztet egy kicsit egyik nagy kedvencemre, a Harmadik Doktorra, Jon Pertwee-re - és hát nem minden epizódot ír a skót, aki lépten-nyomon emlékeztet erre a tényre. Apropó Skócia: az utóbbi tíz év televíziózása mindenképpen róluk szól, itt van ugye Capaldi, Moffat, és a The Thick of Itet meg a Veepet jegyző Armando Ianucci. Mindent egybevetve itt az ideje, hogy Moffat elkezdje keresni az utódját, mert a recept elfáradt - egy új Doktor önmagában nem húz ki a kreatív kiüresedésből.