Expendables – A feláldozhatók 3.
Pusztán miheztartás végett: már az első két részt sem szerettem, sőt, a másodikat végignézni is alig bírtam. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy akkor miért sanyargattam magam a harmadikkal, és bár ennek van több oka is, most csak egyet emelek ki: Patrick Hughes rendezte, aki a 2010-es Red Hill-lel nagyon szépen tette le a névjegyét. Hajlamos vagyok neki tulajdonítani, hogy A feláldozhatók 3. a széria legjobb darabja – bár pontosabb lesz, ha inkább így fogalmazom meg: A feláldozhatók 3. a széria legkevésbé rossz darabja.
A második etap után én már annak is örülök, hogy a nyitó és a záró akciójelenet közt nem csak pofáznak és főzőcskéznek a hadseregnyírónak mondott szereplők, meg annak is, hogy nem bukkan fel Chuck Norris csak azért, hogy elmondjon egy kibaszott Chuck Norris-viccet. Annak viszont nem örülök, hogy a film közepére Stallone kivételével eltűnik az összes nehézfiú, és fiatal, tejfelesszájú ficsúrok (meg Antonio Banderas) veszik át a helyüket, akik senkit, de tényleg, senkit nem érdekelnek, meg még az ő kutyáikat sem. A PG-13-omra szelídített erőszakkal együtt ebből egy Expendables light lesz, márpedig ez a franchise a koncepciója szerint mindenről szól, csak pont a „light” az, amiről kurvára nem.
Azért meg kell hagyni: Gibson kőkeményen ellopja a show-t (évek óta nem volt olyan szimpatikus a vásznon, mint itt, ráadásul éppen a főgeci szerepében – ld. még: Van Damme, mint a második rész egyetlen értékelhető eleme), Fordot is nagyon jó látni, és Banderas is kedvére hülyül. A finálé pedig a gagyi CGI és a széthulló-robbanó akciódramaturgia ellenére is végre lendületes, tökös és nagyszabású. De ezzel együtt sem fogom hiányolni a negyedik részt.
Tini nindzsa teknőcök
Nem fogok mítoszgyalázást kiáltani, mert képregényrajongó létemre a Tini Nindzsákról csak felületes ismereteim vannak – mindössze pár sztorit olvastam, azokat is bő húsz éve, az 1990-es film bűvöletében (merthogy porbafingóként azt nagyon szerettem). Nem fogok felháborodni sem, mert nincs miért – az, hogy az új élőszereplős adaptáció Michael Bay produceri felügyelete alatt készült, Megan Fox főszereplésével, már azelőtt egészen pontosan belőtte a várható színvonalat, hogy megláttuk volna belőle az első képkockát. Csak az maradt, hogy baljós előérzeteinket (jó, hívhatjuk nyugodtan előítéleteknek is) sorban kipipáljuk.
A teknőcök ormótlanok és kínosak (úgy néznek ki, mint Hulk retardált kisöccsei), a sztori pedig lapos és ostoba, ráadásul rendkívül irritáló módon igyekszik valamiféle „realitást” kölcsönözni címszereplőinek (blablabla-tudományos rizsa, ami senkit nem érdekel-blablabla). Akik ráadásul nem is főszereplők, mert a Transformershez hasonlóan itt is egy ember áll a középpontban, már ha a mindig tátott szájjal (vagy pucsító seggel) kamera elé álló próbababa-Megan Foxra használni ezt a megnevezést nem sértő milliárdok számára.
És: a film nem vicces, nem látványos (az utolsó harmadáig még egy félig tisztességes akciójelenet sincs benne), nem izgalmas (CGI-karakterek ugrálnak nem egyszer CGI-környezetben), nem akármilyen. Csak úgy van. Elindul, unatkozol, véget ér. Bár közben legalább megtudod, hogy a tini mutáns nindzsa teknőcök pepperoniszagút finganak. Esküszöm, a 2007-es CG-animációs adaptáción sokkal jobban szórakoztam. Soraimat a film színvonalához illő szóviccel zárnám: Kakabunga!
Az üldözött
Az üldözöttről elég lenne annyit mondani, hogy egy alapanyagához hű John le Carré-adaptáció, és ebből már mindenki, aki valamelyest ismeri az író munkásságát, tudná, hogy mire számítson. James Bond-antitézis: egyszerű, gyarló és nyomorult kisemberek görnyednek képernyők fölé szűkös helyiségekben, kínosan hosszú és fáradságos rutinnal gyűjtenek be információkat, saját bürokráciájuk, hazájuk és szövetségeseik legalább akkora problémát és veszélyt jelentenek számukra, mint igazi ellenségeik, minden olyan lassú, nehézkes és közönséges. És mindez stílusos, kimért és meglepően izgalmas.
Na, ilyen Anton Corbijn, Az amerikai rendezőjének új le Carré-filmje, Az üldözött is. A hajsza (értsd: követések, megfigyelések és spekulálások monoton sorozata) ezúttal egy illegális csecsen bevándorló után folyik Hamburgban – a menekültben egyesek terroristát, mások jótékonysági ügyet, megint mások lehetőséget látnak, és ha a drága olvasó azt hiszi, hogy ezek az érdekeltek durván át fogják kúrni egymást, akkor nem téved nagyot.
Az üldözött igazából kevésbé elegáns és feszült, mint a három évvel ezelőtti Suszter, Szabó, Baka, Kém, sőt, viszonylag vékonyka sztorijának nem egyszer gondja támad a kétórás játékidő kitöltésével is. De itt persze fontosabb a cselekménynél az atmoszféra, abba pedig nehéz belekötni, ahogy Philip Seymour Hoffman és színésztársai játéka is meggyőző. Az utolsó percek meg egyenesen lenyűgözőek, annak ellenére, hogy semmi igazán meglepő vagy nagyszabású nem történik alattuk (sem).