Mikor az élet kegyetlen, éjsötét oldalát mélyen ismerő, irgalmatlanul vagány, megkérgesedett szívű nyolcadikosként Run-D.M.C.-pulcsiban, tökig letolt katonai gyakorlóban és összetagelt baseballsapkában lázadtam az elnyomó rendszer (anyámék, meg a tanáraim) ellen, még nem sejthettem, hogy kiégett, cinikus harmincasként enyhe hiányérzetet hagy majd bennem Az ítélet éjszakája (Judgment Night) újranézése, amit akkoriban a világ legmenőbb filmjének gondoltam. Bár Stephen Hopkins gettó-thrillere korántsem kellemetlen produktum, emlékezetesebb pillanatai mellé rendre kevésbé sikerült momentumok társulnak, ígéretes alapkoncepcióját nem bontja ki megfelelően, vállalásait sajnos nem teljesíti maradéktalanul - ettől függetlenül persze még ajánlott tananyag.
Négy jó barát, a megállapodott, nős, jómódú Frank (Emilio Estevez, a Sheen-klán leggyengébb láncszeme), öccse, a zabolázhatatlan, forrófejű, felnőni képtelen John (Stephen Dorff), Ray, a pofátlan, pénzhajhász, kispályás biszniszmen (Jeremy Piven) és Mike, a kemény öklű, nőcsábász, laza fekete srác (Cuba Gooding Jr., bocs, nem én vagyok enyhén sztereotíp, a forgatókönyv az) kanbulit tartanak: Raynek köszönhetően beújítanak egy lakókocsit, és felkerekednek, hogy megnézzenek egy bokszmeccset.
Hamarosan dugóba kerülnek, letérnek a sztrádáról, útjuk pedig egy számukra tökéletesen idegen, földöntúlinak tetsző vidékre, egy lepukkant, sivár nyomornegyedbe vezet, ahol nincsenek erkölcsök, nincs morál, csak bűn, félelem és kilátástalanság. Miután akaratlanul szemtanúi lesznek egy gyilkosságnak, a pszichopata drogbáró, Fallon (Dennis Leary meggyőző alakítása) és csatlósai (köztük az egykori House Of Pain frontember, mára hip-hop-blues-folkzenét játszó Erik Schrody, alias Everlast) a nyomukba erednek, a laza piálgatásnak induló este pedig sötét, vérmocskos rémálomba fordul. Vagyis nem egészen.
A John Boorman Gyilkos túra című klasszikus remeklésének (és azóta számtalan slashernek) az alaphelyzetét külvárosi környezetbe helyező koncepció egyszerű, mint egy lőtt seb, de komoly potenciál rejlik benne. A jólétbe kényelmesedett, tejfelesszájú ficsúrok szembesülése a mocskos rögvalóval, a férfivá érés kényszerűen felgyorsított folyamata, a barátok-testvérek közötti feszültségek vészhelyzetben történő eszkalálódása mind figyelmünkre okkal számító konfliktusok, a forgatókönyv azonban egy ponton túl nem igazán tud mit kezdeni velük, nem bontja ki őket, a levegőben lógnak, csak az akciójelenetek közötti üresjáratok kitöltésére szolgálnak - a címben beharangozott ítélet végül nem jön el.
Nincs valódi jellemfejlődés, nincs megvilágosodás vagy elkárhozás, a karakterek nem formálódnak az események hatására, csak a film elején felvázolt habitusuk szerint reagálnak rájuk. Ráadásul azzal, hogy a sztori során mindig higgadtan, logikusan és ésszerűen cselekvő Frank karaktere oldja meg a problémákat, a film kap egyfajta nyárspolgári attitűdöt dicsőítő hangvételt, ami lássuk be, nem a legjobb ajánlólevél egy akció-thrillernek: "Persze, öltél embert, de nem baj, mert otthon vár a család, ők majd megértik". Nem. Ez nem így megy - a film szerint viszont teljesen oké.
Minden tiszteletem a kedves papáé, de Emilio Estevez arca egyfajta színészi vákuumot képez, fizikailag alkalmatlan hevesebb érzelmek kimutatására, ami a Haláli fegyver Martin Riggs-paródiájánál kifejezett előnyt, itt viszont határozott hátrányt jelent. Ugyanez a karakter egy komolyabb adottságokkal megáldott színész megformálásában akár szimpatikus is lehetne, így azonban képtelenség elhinni neki, hogy az ő személyisége dominál a baráti társaságban - ráadásul személyes drámája, vívódásai is súlytalanok.
A cselekmény meglehetős határozottsággal tör előre, a rövid felvezetés után azonnal az eszeveszett hajsza közepén találjuk magunkat, hőseink végigrohangálják az egész filmet, az ígéretes kezdés után azonban csalódnunk kell: az akciók egyszerűen nem elég brutálisak, a gyilkosságok nem elég véresek, hogy stílszerűen fogalmazzak: a body count a körülményekhez képest indokolatlanul alacsony (a két küzdő fél a fináléban hiába zúz le a másik fejével minden létező üvegfelületet, ami a kezük ügyébe kerül).
A befejezés pont azért generál hiányérzetet, mert feszültségkeltés terén a mozi addig példásan teljesít: a bűnbanda fenyegetése súlyos, a menekülők reménytelen helyzete átélhető, nézőként a szorongásunk folyamatos (különösen erős a tehervagonban kialakuló csapdahelyzet idegtépő játszmája). A környezet nyomasztó atmoszférája hibátlanul működik, a gondosan válogatott helyszínek fényes nappal sem nyújthatnak szívderítő látványt, éjszaka pedig kifejezetten vérfagyasztóan hatnak.
Hopkins rendezése sajnos nem túl eredeti, a témához képest túlságosan lekerekített és visszafogott, korrekt iparosmunka, de a kosz, az invenció, az egyéni hangvétel hiányzik belőle (nevezett úriember filmográfiája egyébként meglehetősen egyenetlen: ott találjuk benne a Michael Douglas-Val Kilmer duó főszereplésével készült, különleges oroszlánvadász-thrillert, a Ragadozókat, a Predator második részét, és a... khmm... nos, a Lost in Space-t is).
A film kellően dinamikus aláfestőzenéjéért Alan Silvestri felel, aki ugyan kiváló munkát végzett, DE: egy briliáns marketing-ötlet keretében az alkotók összeeresztették a rock/metál színtér kiválóságait a hip-hop madafakáival, akik közösen trendformáló, überklasszik kollaborációkkal hálálták meg a törődést. Csak néhány név a tekintélyes tracklistáról: Onyx & Biohazard, House Of Pain & Helmet, Slayer & Ice-T, Faith No More & Boo-Yaa T.R.I.B.E. - bár összetagelt baseballsapkám rég az enyészeté, és jobb pillanataimban a gatyámat is igyekszem a seggem vágata fölött tartani, ma is simán zsibbadtra bólogatom a nyakam a válogatáson - kikezdhetetlen cucc, és még üzenete is van.
Ilyen körülmények mellett bizony illett volna nem csak egyszeri megnézésre szórakoztató B-filmet, inkább maradandóan emlékezetes mozit forgatni.