Már a nyitókép sem szolgál semmiféle illúzióval: egy kis ház áll egy vasúti sín mellett a sivatagos, ausztrál semmi, az Outback közepén. A kamera lassan forogni kezd a tengelye körül, és mire teljes kört ír le, már látunk egy második házat is, szemben az elsővel, a sín túlsó oldalán. Az egyik ház egy iskola, a másik egy hotel, a vasúti „állomás” pedig egy párméteres faemelvény. Azokon kívül nincs semmi más, csak por, homok és kurva nagy hőség. Ha innen gyalog indulsz el valahová, éhen vagy szomjan döglesz, mire megérkezel. Isten hozott Tiboondában.
Itt rohad a Sydney-ből származó John Grant (Gary Bond kiváló) egy kényszerű kormányadósság miatt: oda kell mennie gyerekeket tanítani, ahová mondják neki. A poros, homokos, fülledt karácsonyi szünet beköszöntével haza tervez utazni barátnőjéhez, úgyhogy vonatra száll a közeli Bundanyabba városkába (amit a helyiek csak úgy hívnak, hogy „The Yabba”), ahonnan már repülővel mehet egészen Sydney-ig. Csakhogy John enged a helyi vendégszeretetnek (egy sör visszautasítsa itt szinte halálos bűn), felönt a garatra, és mire reggel magához tér, nincs egy centje sem: az összes pénzét elverte egy abszurd szerencsejátékban.
A jól szituált, tanult, fiatal férfi ott ragad a Yabbában, és lassan úrrá lesz rajta a helyiek céltalan, részeges, a férfiasságot sörvedlésben, kenguruvadászatban, alkalmi bunyókban és teljes egzisztenciális lealjasodásban mérő életmódja. A Yabba az emberi természet rémálomvárosa, a személyiséget elpusztító földi pokol, aminek borzalmai a vendégszeretet és a „haverság” látszatértékei mögött húzódnak meg.
Az ausztrálok mindig is gyökeresen másképp álltak hozzá a civilizációjuk mentén elterülő határvidékhez, mint az amerikaiak. Míg a jenkik westernjei a hősi pionírok előretöréséről, a vadon megzabolázásáról és a barbár őslakosok dicső leöléséről szóltak, addig a kenguruk földjének filmgyártása bizalmatlanul, félve és sanda szemmel méregette a hatalmas, kopár Outbacket. De a hely és a benne élők nyomasztó realitását korábban senki nem festette meg olyan erőteljesen, mint a kanadai Ted Kotcheff (az első Rambo majdani rendezője) az 1971-es Wake in Frightban. Sőt, igazából azután sem.
Kotcheff filmje köré kisebbfajta legenda szövődött. Bemutatásakor megbukott, részben mert a közönség hevesen és felháborodva tagadta meg az eléje tárt mozgóképes tükröt. Hiába ünnepelték a kritikusok, hiába gyűjtött be egy Arany Pálma jelölést Cannes-ban, egyszerűen eltűnt – nem játszották tévében, nem jelent meg VHS-en vagy DVD-n, és elveszett filmnek számított egészen 2009-ig, amikor a vágója tízéves kutatás után rábukkant egy épp megsemmisítés előtt álló negatívra, és végre lehetségessé vált a kiadása (még Cannes-ban is újra levetítették).
Hogy miért keltek ki magukból az ausztrálok a Wake in Frightot látva, az egyértelmű. Kotcheff kíméletlen portrét rajzol a világ segglyukában élő emberárnyékokról, akik lehetőségek és remények híján állati szinten vegetálnak. A felkavaróan sárgás, beteges, már-már lázálomszerű képi világ szikár és közönyös dekonstrukciója a határvidék hősies, individualista, maszkulin férfiasság-mítoszának. A vadon nem szép, hanem üres, monoton és durva, az emberek pedig nem meghódítják a természetet, hanem elsorvadó intellektussal, züllő moralitással és semmibe tűnő értékítélettel döglődnek benne (ld. a szenzációs Donald Pleasence orvoskarakterét). Minden a hiányról szól, az egész hely, benne minden egyes élettel egy nagy Negatív.
Kotcheff azonban nem áll meg az Outback portréjánál. A lefelé vezető pia- és erőszakspirálba pörgő John karakterén keresztül egy univerzálisabb üzenetet közvetít a férfierőszakról, a macsóság gusztustalan oldaláról, és mindenekelőtt arról, hogy milyen könnyen lemállhatnak a civilizáció rétegei még egy tanult emberről is – a szörny ott van mindenkiben, és csak a hívószóra vár. John lassan teljesen elveszíti perspektíváját, a sivataggal keserves kontrasztban álló emlékei szexi sydney-i barátnőjéről és a tengerpartról elfakulnak, és átadják a helyüket az alantas ösztönöknek.
A Wake in Fright szinte nézhetetlenül nyomasztó egzisztenciális horrora akkor ér csúcspontjára, amikor John egy kegyetlen kenguruvadászaton vesz részt új yabbai „barátaival”. Kotcheff stábja igazi, a munkájuk során a karakterekhez hasonlóan lerészegedő vadászokat követett a jelenet forgatása érdekében, így igazi kenguruöléseket látunk. A film szövetébe észrevétlenül besimuló dokumentumjelenetek (Kotcheff mesterien rendez) bő negyven év távlatából is sokkoló erővel mutatnak rá az emberi természet emészthetetlenül sötét oldalára, és a gyönyörű operatőri munka csak súlyosbítja a helyzetet.
A férfikötelékek a szadista erőszak mentén szilárdulnak meg, az állatok részeg szórakozásból való halomra lövése, pontosabban, lemészárlása pedig már az ösztönlény-szintre süllyedés fogalmát sem meríti ki. Mert ez messze nem az evolúcióról, a túlélésről, a fajfenntartásról szól, hanem a civilizáció teljes elkorcsosulásáról, arról a barbárságról, ami már természetellenes. A totális emberi horrorról.
Szóval ugyanarról, amiről a Szalmakutyák vagy a Gyilkos túra. És ugyanolyan jól.