Idén szeptembertől már nem jelenik meg több Star Wars-képregény a Dark Horse Comicsnál – valószínűleg soha többé –, és ezzel véget ér egy bő huszonhárom éves, meglehetősen szép (ha nem is tökéletes) korszak. A Lucasfilm 1991-ben licenszelte az SW-univerzum képregényes jogait a Dark Horse-nak, a kiadó pedig kapásból a Dark Empire című minisorozattal indított, ami azóta is a Star Wars-birodalom egyik legnagyobb becsben tartott történetének számít (még azt is pletykálják, hogy a most készülő hetedik filmbe is emelnek majd át belőle egy s mást).
Az utóbbi bő 10 évben, Lucas prequel trilógiájának köszönhetően a képregények (ahogy az egyéb merchandise-ok is) főleg a klónháborús időszakkal foglalkoztak, bár a Dark Horse végül csak rávette magát, hogy a gigantikus univerzum egyéb szeleteiben rejlő lehetőségeket is kiaknázza (a Dawn of the Jedi pl. 36 ezer évvel az első mozifilm előtt játszódott, a Legacy pedig bő 130 évvel utána). Mostanában mégis az volt a legnagyobb húzásuk, hogy visszanyúltak az eredeti trilógiához, és egy végtelen szerénységgel és egyszerűséggel csak simán Star Warsra keresztelt sorozattal hidat vertek az Egy új remény és A Birodalom visszavág közé.
Alig indult el a széria 2013 januárjában, amikor a Lucasfilm (amit időközben ugye megvásárolt a Disney) szólt a Dark Horse-nak, hogy köszön mindent, de kéri vissza a képregényes jogokat, hogy újra a Marvelnek (szintén Disney-gyarmat) adhassa őket, ami 1977 és 1991 közt gondozta a Star Wars-szériákat (többek közt a klasszikus trilógia adaptációit is). Mielőtt siránkozva mennénk tovább: kár ugyan, hogy a Dark Horse kikerült a képből, de azon sorozatok és nevek alapján, amiket a Marvel bejelentett 2015-re, mégsem lehet sok okunk a panaszra (ráadásul a sztorik ugyanebben az időszakban fognak játszódni).
Brian Wood, a Star Wars írója mindenesetre azt nyilatkozta, hogy eleve húsz részre szerződött, de azt is hozzátette, hogy folytatta volna még a sorozatot, ha lett volna rá alkalma. És bár az augusztusban megjelent utolsó szám nem hagy különösebben bosszantó elvarratlan szálakat, azért bőven érződik rajta, hogy ebben a képregényben még igencsak volt nafta – nincs igazi fináléja sem, csak úgy, az éppen aktuális kis sztorival együtt vége mindennek. És ez egy kicsit mégis szomorú.
Mert abban csak reménykedni tudunk, hogy a jövőre mozikba kerülő Episode VII visszahoz valamit az eredeti filmek hangvételéből – ez a sorozat viszont tényleg visszahozott belőle valamit, már amennyire ez a 2010-es években, egy teljesen más médium formájában egyáltalán lehetséges.
A Star Warsban minden ismerős: Han és Chewbacca fejvadászok elől menekülnek (Boba Fett, Bossk, IG-88 meg amit akartok), Luke próbálja megtalálni az útját jediként, Vader ultra geci, Leia pedig keményen és önfejűen néz szembe az egész Birodalommal. Az egyes sztorik keretét a lázadók otthonkeresése szolgáltatja: a Yavin 4-en nyilván nem maradhattak, miután lerobbantották az egéről a Halálcsillagot, ám Palpatine seregével és Vader pribékjeivel a nyomukban életben maradniuk sem könnyű, nemhogy biztonságos zugot találni a zsúfolt galaxisban.
A sorozat négy rajzoló által felváltva összetákolt képi világa meglehetősen generikus és egyszerű, bár többnyire hatásos – nincs vele nagy baj, csak nem különösebben érdemes említésre, mert semennyire nem emelkedik ki a mai amerikai átlagból. Hacsak nem abban, hogy az arcok néha kifejezetten rondák, és 90%-ban még véletlenül sem emlékeztetnek Hamillra, Fordra vagy Fisherre.
De a lényeg, hogy Wood ezalatt a bő másfél év alatt szórakoztató, pörgős sztorikat írt, jól elkapta az összes karakter esszenciáját, és ügyesen nyúlt hozzá a köztük feszülő kapcsolatrendszerhez is – külön bravúrnak számít, amit Darth Vaderrel csinált. Az ő szálát többnyire külön futtatta a főszereplőkétől, elvégre Luke és a többiek nem futhattak csak úgy lépten-nyomon (vagy ha a filmek kontinuitását nézzük: bármikor) bele a sith sötét nagyurába.
Wood ezért konfliktust generált közte és Palpatine közt a Halálcsillag elpusztítása ürügyén, és egyfajta megszállottságot festett Vadernek a Luke és a lázadók utáni féktelen, minden és mindenki másra tekintet nélküli hajszájába. Ez olyan jól sikerült, hogy még azt is megmagyarázza, mitől vált Vader az Egy új remény félelmetes és gonosz, de relatíve egyszerű, Tarkin parancsnoksága alá tartozó csatlósából A birodalom visszavág szinte teljhatalmú, rettenetes és kérlelhetetlen urává, aki úgy aprítja saját beosztottjait, ahogy más a legyeket csapdossa a konyhában („Nem haragszom önre, Needa kapitány”).
De a legjobb mégis az, amikor Wood egy kívülálló felől közelít Vaderhez: két teljes számon át egy fiatal, zászlós katonanő szemszögét kényszeríti ránk, akit csapatával együtt Vader magával visz egy Palpatine által nem jóváhagyott küldetésre. Rémisztő bepillantás a sötétség mélyére, a gonosz természetébe, egy olyan karakter tapasztalatin keresztül, aki ugyan maga is az elnyomó Birodalmat szolgálja, mégsem lehet felkészülve arra a mélységre, ami most visszabámul rá. Ez a sztori az utóbbi évek Star Wars-képregényeinek egyik legkiválóbbika (és az „egyik” szónak csak a nagyszerű Dark Times miatt van helye a mondatban).
A nagy kérdés persze az, hogy Woodnak mennyire sikerült megidéznie a régi trilógia hangvételét, ha már ilyen határozottan annak eseményeihez kötötte a sorozatát. A válasz komplikált, mert az ún. „Star Wars-hangulatot” sokak számára a mai napig a ’77-es film határozza meg, pedig azt már A Birodalom visszavág is alaposan felülírta. Az a kedves, egyszerű, tökéletesen megszerkesztett, tradicionális mesedramaturgia, amivel Lucas pályára lőtte ezt a mítoszt, nem folytatható a végtelenségig, és főleg bajosan építhető rá akkora gigászi franchise, amekkorává a Star Wars végül kinőtte magát.
Mert azt a történettípust, aminek lényege, hogy „A legfiatalabb fiú felkerekedik, hogy legyőzze a Gonoszt, és elnyerje a hercegnő kezét”, még nem McDonald’s menükben, pólómintákban és animációs sorozatokban gondolkodva találták ki annak idején, a tábortüzek körül.
Szóval minél többet mesélsz egy világról, annál mélyebbre kell hatolnod benne a meseszerűség felszíne alá. A Star Warsba ezért sok olyasmi beszivárgott, ami a franchise egyéb könyveinek, játékainak, képregényeinek már régóta sajátja, de ami az eredeti trilógiában legfeljebb említés szintjén jelent meg: kémkedések, hierarchiák, hosszas tanácskozások, politikai manőverezések, árulók mindkét oldalon, háborús bűnök és következményeik (ld. az alderaani férfit, aki a Halálcsillag fegyverzetét tervezte, és így felelős saját szülőbolygója pusztulásáért). Az a fajta társadalmi-katonai „realitás”, amit Wood sokkal-sokkal jobban lopott be a vad science-fantasy űrkalandozások mögé, mint Lucas a Baljós árnyakban vagy A klónok támadásában.
És ez ennek a sorozatnak a nagy érdeme: megőrizte a klasszikus SW-mentalitásból azt, amit lehetett, aztán hozzátette a saját értékeit és a mai kor elvárásait. Mert lássuk be, olyan, mint az Egy új remény, vagy mint A Birodalom visszavág, úgysem lesz még egy soha többé. És lehet, hogy jobb is így.