Az akcióspecialista Walter Hill már a Lápvidék harcosaival (Southern Comfort, 1981) bebizonyította, hogy nem esik kétségbe, ha isten háta mögötti kulisszák között kell egymásnak eresztenie egy rakás különböző kulturális hagyományokkal rendelkező, de hasonló módon elvadult eszementet: a Trespass ugyan nem merészkedik olyan mélyen a mocsárba, mint nagy elődje, de szerencsére nem fél bemocskolni a kezét, gondolkodás nélkül küldi mészárszékre távolról sem makulátlan főszereplőit.
Két tűzoltó, a domináns, erőszakos, válása után kétségbeejtő anyagi helyzetbe került Don (William Sadler) és társa, az alapvetően jó szándékú, de könnyen befolyásolható, gyenge jellemű Vince (Bill Paxton) egy akció során mesebeli kincses térképhez jut: a dokumentumok szerint egymillió dollárnyi arany várja őket valahol a senki földjén, egy elhagyatott gyártelepen - az ügy teljesen tiszta, pusztán annyi a dolguk, hogy kutakodnak egy kicsit, és fölmarkolják a cuccot.
Embereink habozás nélkül, ásókkal, csákányokkal és egy fémdetektorral felszerelkezve útnak indulnak, csak arra nem számítanak, hogy a körzet teljhatalmú ura, a drogdíler King James (Ice Muthafuckin' T) és mindenre elszánt bandája éppen brutális kivégzést abszolvál a helyszínen - az ilyesfajta elfoglaltságot kultiváló úriemberek pedig köztudomásúlag nem rajonganak a szemtanúkért. Különösen, ha fehérek a köcsögök.
Mondhatnánk, hogy a szkript a klasszikus Die Hard dramaturgiát követi, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy itt nagyjából minden szereplőnk negatív, senki nincs, akivel kétségek nélkül azonosulni tudnánk, illetve de: a gengszterek motivációi paradox módon egy darabig elfogadhatóbbnak tűnnek a tűzoltókénál. A drogdílerek simán a területüket, érdekeiket védik, legtöbbjük úgy hal meg, hogy a tűzharc valódi kiváltó okával (az arany) sincs tisztában - a két ideges, fehér faszi minden látható indok nélkül ott töketlenkedik a világukban, és érthetetlen módon eszük ágában sincs elhúzni onnan. A feketék kábé olyan rutinnal húzzák meg a ravaszt, mint ahogy te bekötöd a cipőfűződet, kezdetben mégis ők próbálják tisztázni az ügyet, lehetőség szerint addig nem ölnének, amíg nem biztosak benne, hogy alapos okuk van rá.
Derék tűzoltóink ehhez képest első körben az ártalmatlan, jámbor, hajléktalan Bradlee-t (Art Evans, a film leglazább arca) kötözik egy székhez, majd King James drogfüggő kisöccsét, Luckyt (De'voreaux White) ejtik túszul, a kincs teljes birtoklásának reményében semmiféle kompromisszumra nem hajlandók, eszük ágában sincs elárulni ottlétük okát, egyre jobban felhergelik az amúgy sem higgadtságukról és empatikus képességeikről ismert bűnözőket.
Természetesen a gengszterek legtöbbjének már a kezdetektől sincs szüksége különösebb indokra a gyűlölködéshez, a fehér seggek puszta látványa fogvicsorgatásra készteti őket, bölcs főnökükre azonban minden körülmények között hallgatnak, egymással szemben lojálisak - persze csak addig, amíg néhányan közülük is tudomást nem szereznek a kincsről. A pokol ekkor szabadul el végérvényesen, mindenki a másik torkának esik, az arany ragyogó fényétől elvakulva már nem számít a bőrszín, a film végére az amúgy sem komótos cselekmény nyaktörő ámokfutásba vált.
A Bob Gale és Robert Zemeckis által írt forgatókönyv a csapdahelyzet minden lehetséges aspektusát felhasználja, a szembenálló felek gyengeségeit és erősségeit egyaránt kibontja, a fordulatok váratlanok, a feszültség folyamatos, a gyártelep labirintus-jellege garantálja a szakadatlan karfamarkolást. Hill rendezése szikár és maszkulin, a film poros, fülledt atmoszféráját magabiztosan szállítja, tökéletesen érti az akció természetét, lassításai hatásosak, minden gyilkosságnak súlya, minden lövésnek ereje van.
A karakterek egyszerű eszközökkel, de precízen szerkesztettek, a castingra pedig nem lehet panasz: Paxton és Sadler párosa összehangoltan működik, már a bajok kezdete előtt tisztán érezzük a köztük lappangó feszültségeket, a bandatagok között pedig ott találjuk Ice Cube-ot, Stoney Jacksont és a felejthetetlen mosolyú Tommy "Tiny" Lister-t is - egyikőjük sem drámai tehetségű színészóriás, a kíméletlen, utca nevelte keményfiúk szerepeiben azonban nem nagyon vágyhatunk náluk hitelesebb arcokra - ha tehetitek, óvjátok magatokat a szinkrontól, az urak szövege, kiejtése, hangsúlyozása magyarul nyilván reprodukálhatatlan.
És akkor jöjjön a soundtrack: a Ry Cooder által komponált aláfestőzene iszonyat menő, a csávó tökéletesen érti a közeget, ráadásul a jeles bandatagok dalait sem hanyagolja - a Trespass zenéje valószínűleg azért nem lett hivatkozási alap, mert a film nem szorul rá: önmagában is kiváló cucc. Súlyos társadalmi kérdéseket is feszegető, de azok megválaszolásától szerencsésre tartózkodó, szórakoztató, okos, minőségi akciófilm.