Az ’54-es Godzilla nyomában elstartolt kaiju-láz a ’60-as évek közepére már teljes erőből dühöngött. Az emberiség végpusztulásának hírnökéből védőszentté és nemzeti ikonná vált nagy G köré egész franchise épült egy rakás más óriásszörny (Anguirus, Mothra, Rodan stb.) közreműködésével, akik 1968-ban, a legendás Destroy All Monstersben együtt szálltak szembe a földönkívüli rémmel, Ghidorah-val.
Ennek a korszaknak egy érdemtelenül elfelejtett gyöngyszeme a Daimajin-trilógia (1966 – igen, mindhárom film 1966-os, pár hónap különbséggel forgatták és mutatták be őket, és a folytatások sem rosszak), aminek különlegessége, hogy az óriásszörny-koncepciót a chanbarával (japán szamurájfilm) vegyíti.
Akkoriban már a Toho stúdió, Gozdilla atyja is igyekezett mindenféle műfaji buherálásokkal kilépni a „nagy szörny jön és lerombol mindent” felálláson (így születhetett meg pl. a Son of Godzilla című családi filmes atrocitás), és a konkurencia, a Daiei is úgy érezte, hogy ideje valami frissel előállni. (Noha a koncepció nem eredeti: a japánok még 1938-ban megcsinálták a King Kong Appears in Edót, aminek azonban valószínűleg már a második világháborúban megsemmisült minden példánya, és máig elveszett filmnek számít).
Az isten által a hegybe zárt szellem, a gólemszerű Daimajin legendájának árnyékában élő falu vezetője, Lord Hanasaba ellen puccsot hajt végre annak saját, kapzsi és aljas kincstárnoka, Samanosuke. A Lord fiát és lányát épphogy csak ki tudja menekíteni a mészárlásból hűséges szamurája, Kogenta, ám mivel az áruló embereinek állandó járőrözése miatt nem tudják elhagyni a környéket, végül egy Daimajin közelében lévő, titkos barlangban lelnek menedéket.
10 év múlva a Lord gyermekei már felnőttek, a népet kegyetlenül kizsákmányoló, rabszolgaként dolgoztató Samanosuke ellen pedig lázadás készül – de lehet, hogy csak misztikus erők lesznek képesek megdönteni a zsarnok hatalmát.
A Daimajin sztorija egy hagyományos szamurájfilm toposzai mentén épül fel, és egészen az utolsó negyed óráig szinte mellékesen van átszőve az említett természetfeletti szállal. Igen: ebben a szörnyfilmben az utolsó negyed óráig nem hogy rendesen nem látod a szörnyet, hanem sehogy, csak utalásokat kapsz a létezésére (na, jó, látjuk a félig hegybe temetett, szoborszerű alakját, de az nem ugyanaz).
Viszont addig is nagyszerűen működik, mint izgalmas kosztümös dráma a zsarnokság elleni harcról, és ezzel máris felülmúlta szinte az összes Godzilla-folytatást (amikben az emberi történetszálak általában semmivel sem voltak jobbak, mint az idei amerikai verzióban). Igaz, a jó és a rossz közti ellentét kicsit túl éles: Samanosuke és martalócai szinte rajzfilmszerűen aljas gazemberek, Kogenta és Hanasaba gyermekei pedig nyilván végtelenül bátor és nemes lelkek, akik a nép érdekében egy pillanat alatt eldobnák a saját életüket is – de hát ez sokszor a korszak „igazi” drámáiban sem volt másképp.
Közben persze a sorsszerűség óriási erővel telepszik a sztorira: azzal, hogy a szörny a fináléban elszabadul, nem lőttem le semmit, mert már a nyitójelenettől kezdve egyértelmű, hogy erről szól az egész, hogy ide fognak kifutni a szálak. De a Daimajin az a fajta film, amiben a cél és az addig megtett út ugyanolyan fontos. Kimiyoshi Yasuda rendezése elegáns és visszafogott (ahogy Akira Ifukube, a Godzilla komponistájának zenéje is), és ez nem csak a hosszú felvezetésre, hanem az utolsó negyed órára is igaz.
Hátborzongató, ahogy Daimajin hatalmas, dörgő lépésekkel, sötét ég alatt, tomboló szélben halad a Lord kastélya felé, elpusztítva az útjában mindent – nem beszél, nem üvölt, egy hang nem hagyja el a száját, sőt, némán és türelmesen kivárja, hadd vessenek be ellene a védők mindent, a láncoktól a tűzön át a katapultokig, csak hogy aztán a leghatásosabbnak tűnő akciót is szánalmas próbálkozásként söpörje le magáról.
És a jelenet még mai szemmel is baromi jól néz ki, trükktechnikai szempontból köröket ver bármelyik korabeli Godzillára. Az óriási, páncélos, szamuráj harcos alakjában megjelenő Daimajin lenyűgöző látvány, hatalmas tömege miatti méltóságteljes, de félelmetes lassúsága reálisnak hat, a makettek és a háttérvetítések pedig meglepően kifinomultak. Az egész egyszerűen szintekkel áll a korszaknak a maga módján amúgy abszolút szerethető, „gumiember papírházakat tör-zúz” standardja fölött.
A Daimajin az egyik legjobb kaiju, és csak azért nem említhető egy napon az eredeti Godzillával, mert annak társadalmi üzenetéből eredő súlyával eleve meg sem próbál versenyre kelni.