Ahogy már James Ellroy is tudatta az arra érdemesekkel, a Pokol legrettenetesebb bugyra itt van a Földön, és úgy nevezik: Los Angeles. William Friedkin, a gonosz természetének értő krónikása az Úr 1985. esztendejében jó érzékkel ide helyezte zsánerfilmnek álcázott elkárhozás-történetét, cikkünk tárgyát, ezt a durva fejlövésként ható, brutális, felkavaró, és megdöbbentően eredeti zsarumozit.
Richard Chance (William Petersen), a forrófejű, öntörvényű, adrenalinfüggő FBI ügynök és új társa, az óvatos, tapasztalatlan, szabálytisztelő John Vukovich (John Pankow) egy zseniális, és különösen kegyetlen módszerekkel érvényesülő pénzhamisító, Eric Masters (Willem Dafoe) nyomában loholnak. A nyomozás egyre veszélyesebb területeken zajlik, a törvény által kijelölt út hamar járhatatlannak bizonyul, a bűn forrongó mocsara pedig magába rántja, majd lassú kérlelhetetlenséggel elemészti mindannyiukat.
Szinopszisa alapján a film könnyedén bekategorizálhatónak tűnik átlagos egy buddy cop moziként, a játékidő előrehaladtával azonban fokozatosan nyilvánvalóvá válik, hogy Friedkin (szerencsére) csal: végletekig facsarja és variálja a túlhasznált sztorielemeket, minden részletet egyedülálló perspektívából vizsgál, olyan aspektusokat tárgyal, amik ritkán (vagy egyáltalán nem) kerülnek szóba az amerikai akciófilmben.
A Gerald Petievich által saját regényéből, a rendezővel közösen adaptált forgatókönyv nem fél feltárni főhőse (helyesebben: főszereplője) lelkének éjfekete oldalát: Chance az őt ért traumák hatására mára egy végtelenül önző, másokat saját sikerei érdekében gondolkodás nélkül kihasználó és feláldozó seggfej, aki nem igazságérzete, pusztán személyes sértettsége okán megszállottja a munkájának. Élete minden területén abszolút dominanciát gyakorol, mindenkinél jobb akar lenni, nem nyugszik, amíg be nem bizonyítja, hogy neki vannak a legkeményebb tökei Los Angelesben. Hatékonysága és szakmai sikerei kizárólag arroganciájának és elvakult dühének köszönhetők, a mocsok visszavonhatatlanul megmérgezte a lelkét.
Valódi érzelmeket szerelmi életében sem engedélyez magának, tudatosan irt ki bensőjéből mindent, ami hátráltatja, mindent, ami emberi. Környezetére folyamatos életveszélyt jelent, nincs tekintettel semmire és senkire, az általa üldözött bűnelkövetőktől pusztán munkahelyi besorolása határolja el. Az eredetileg festőművész Mastersben nem véletlenül látja tökéletes nemezisét, a hamisító lekörözhetetlen mestere a szakmájának, hasonló okokból, mint amik Chance-et is kiemelik társai közül: nincsenek morális gátjai, nem ismer kegyelmet, számító, aljas, szó szerint felégetett maga mögött mindent, ami humánus.
Mindketten koruk és környezetük végtermékei, a helyszín és a kulturális utalások kiemelt jelentőséggel bírnak: Bret Easton Ellis sivár Los Angelesében járunk, a testkultusz egyre jobban felértékelődik, a nők gyönyörűek, a férfiak félistenekké gyúrják magukat, mindenki szexi, mindenki cool, és minden egyre üresebb. Friedkin mesterien festi tűpontos, ironizáló korrajzát, már a hibátlan főcímből ránk rontanak a 80-as évek, a rikító narancsvörösben és kiwizöldben pompázó feliratok, a vágások ritmusa, és Wang Chung ultramenő szintipopja is nagy dózisban adagolják az atmoszférát.
Az alkotók lesújtó ítélete félreérthetetlen: a Pokol tüze lobog a színfalak mögött, az emberiség önnön ragyogásától elvakulva, saját fontosságától lenyűgözve, tökéletesre sminkelve, gyönyörűen és szélesen mosolyogva menetel a totális káosz felé. Itt senkinek nincs menekvés, a gonosz zabolázhatatlanul szabadul el, nincs, ami útját állná, a védőfalak leomlottak, az értékrend hamis, az erkölcs meghaladottá vált - bocs, de egyszerűen kiment a divatból.
A mozi a plusztartalmak mellett látványos akciófilmként is remekül működik, az utcai, gyalogos üldözések és közelharcok lendületesek és realisták, a csúcsjelenet pedig, az apokaliptikus rémálomba forduló, szürreális autós hajszával egyenesen felejthetetlen. Dafoe mondhatni hozza a papírformát (tehát kiváló), egy hangsúlyos mellékszerepben John Turturro alantaskodik meggyőzően, valódi meglepetést viszont Petersen okoz: nyilvánvaló, hogy méltatlanul kerülte el az A-kategóriás sztárság, ugyanis minden szempontból (fizikailag, és színészileg is) tökéletes a szerepre. Felejtsd el a CSI bölcs, megfontolt Gil Grissomját: a csávó egy hihetetlenül badass, legyűrhetetlen, megállíthatatlan energiabomba. A befejezés masszív, gondosan megtervezett, és hibátlanul bevitt K.O.-ja a sokat látott filmrajongókat is földre viheti, hiába gondolod, hogy felkészülhetsz rá - kivédhetetlen.
Az Élni és meghalni Los Angelesben nyaktörő tempójával, sötét világképével és súlyos mondanivalójával méltó párdarabja a legendás Francia kapcsolatnak, Friedkin amúgy is tekintélyes életművének abszolút kiemelkedő, bivalyerős darabja.