Ismered az érzést, amikor ülsz a moziban, és nagyon szeretnéd, hogy egy film jó legyen, és látod is benne a potenciált, mégis csak unottan meg fáradtan sóhajtozol, és a szádat húzogatod? Na, Antoine Fuqua és Denzel Washington, a Kiképzés nyerő csapatának új filmje, A védelmező közben én pont így éreztem magam.
És ez azért nagy kár, mert egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány olyan amerikai akciófilm készült az utóbbi években, ami nem szuperhősös, sci-fis, CGI-os keretek közt akart elkápráztatni, hanem megidézett valamit a műfaj régi, tökösség, keménység és stílus mentén felépített képviselői közül. A védelmező egyértelműen ezekhez akar visszanyúlni, és jobb pillanataiban ez sikerül is neki, csak ezekből a jobb pillanatokból sajnos kevés van.
Robert McCall (Washington) egy csendes, békés, magányos életet élő férfi, aki a lakásához közeli kávézóban rendszeresen elcseveg az Oroszországból a kisemmizés és a kihasználás ígéretének földjére hozott Terivel (Chloë Moretz). A lány néhány rosszarcú honfitársa markában van, kénytelen áruba bocsátani a testét, és miután egy nap vizenyősre veri a stricije, Robertről kiderül, hogy ha a helyzet úgy hozza, nem is annyira csendes, és főleg nem békés, viszont korábban professzionális hullagyártóként dolgozott: úgy megy végig Teri munkáltatóin, mint egy fűnyíró a gumilabdán. A baj csak az, hogy ezzel beletenyerel az orosz maffia üzelmeibe, a ruszkik pedig ráküldik elsőszámú problémamegoldó emberüket, Teddyt (Csókás Márton).
Az 1985-ös tévésorozatból készült A védelmező sztorija finoman szólva nem valami komplikált, olyannyira nem, hogy a franc se tudja, mihez kellett az a bő két óra. Akcióból kevés van, fordulatból egy sem, a karakterek meg szintén nem túl összetettek, így egyszerűen nincs, ami kitöltse a játékidőt. Paradox módon a film talán legélvezetesebb része az első fél órája, amiben Fuqua ráérősen vezeti fel főszereplőit és konfliktusait, és még minden szinte nyugodt és kellemes, de közben azért már érezni a hűlő levegőt és a gyülekező viharfelhőket. Aztán beindul a cselekmény, és minden ellaposodik.
Fuquát nem véletlenül próbálják még mai is a 2001-es Kiképzéssel eladni – soha életében nem csinált semmi más értelmeset, viszont azóta azt is sikerült elfelejtenie, hogyan kell elegánsan és kifinomultan rendezni. Egyszerűen nem bírja ki, hogy A védelmező alapvetően szimpatikusan szikár és oldschool stílusát ne kúrja szét felesleges és hatásvadász lassításokkal meg a főhős ellenséges környezetet felmérő „szuperképességét” demonstráló, zilált és irritáló, kényszerűen trendkövető képi effektusokkal. És ha már vették a bátorságot, hogy egy kőkeményen R-es filmet készítsenek, akkor igazán megspórolhatták volna a kövér biztonsági őr sidekick teljesen értelmetlen, időhúzó mellékszálát is.
Washington persze remek: megvan benne az empátia és a kíméletlenség kettőssége, a mosolya pedig egyszerre tűnik szívből jövőnek és kurvára veszélyesnek. Különösen jól működik ez a Csókással közös éttermi jelenetben, ami ugyan messze nem egy Pacino-De Niro kvalitású kávézgatás, de ötletes, frappáns, elegáns és színészileg is remek: ezek a film legjobb percei. Ami pedig Chloë Moretzt illeti, ő tehetséges, szép és bajban van, az ember szívének egyszerűen meg kell szakadnia érte.
Jó lenne, ha legalább a finálé méltó lenne a teljesítményükhöz, de a nagyszerűséggel csak kecsegtető végső összecsapás egy ’80-as évekbeli slasher és egy gore-ral tömött Reszkessetek betörők! bizarr keverékévé válik – igaz, ez akár még átkozottul vicces is lehetett volna, ha a filmnek lenne ilyesfajta humorérzéke. Nincs neki.
Aztán jön a zárójelenet, ami alapján A védelmező akár egy szuperhős-eredettörténet is lehetne. Az, hogy feldobják a labdát a folytatásnak, enyhe kifejezés, fenti panaszaim ellenére mégsem mondom, hogy inkább ne készüljön el. Mert a helyzet az, hogy baromira szükség van ilyen filmekre. Csak ennél jobban kellene megcsinálni őket.