A sci-fi határtalan, a végtelenségig bővíthető, de manapság egyre sivárabbnak tűnő univerzumába rendre érkeznek megváltókként üdvözölt, intelligens, vagány csillagharcosok: Neill Blomkamp (District 9), vagy az atyai ágról bizonyítottan földönkívüli eredetű Duncan Jones (Hold) minden előzetes figyelmeztetés nélkül hozták el a reményt a műfaj rajongóinak (más kérdés, hogy azóta sajnos mindkettejük űrcirkálója veszített némileg kezdeti lendületéből).
A Sundance filmfesztivált is megjárt, a kritikusok által körülrajongott The Signal felháborítóan fiatal (32 éves) rendezője, a korábban csupán egyetlen filmet, a közönséget finoman szólva is megosztó, 2011-es Love-ot jegyző William Eubank második rendezésével magabiztosan áll a két kiválóság mellé, pedig lényegében semmi különöset nem csinál, "csak" komolyan veszi témáját és saját magát, ötletesen hasznosítja újra a műfaji toposzokat, eredeti eszközökkel taglalja a sci-fi legősibb kérdésfelvetéseit.
Két fiatal hacker, Nic (Brenton Thwaites) és Jonah (Beau Knapp), valamint Nic csaja, Haley (Olivia Cooke) egy különösen (baromi különösen) tehetséges, zseniális elmével megáldott riválisuk, "Nomad" nyomában járnak. Mikor már azt hinnék, sikeresen rábukkantak az arctalan géniusz búvóhelyére, az események horrorba fordulnak: Nic egy steril, kísérteties laboratóriumban tér magához, vegyvédelmi ruhába burkolt idegenek között, akik érthetetlen tesztekkel, nyugtalanítóan abszurd kérdésekkel zaklatják ("Tíz lábujjad van? A Földről származol?"), és egyre inkább úgy tűnik, hogy valami veszélyes, rosszindulatú, kifürkészhetetlen szándékú összeesküvés áll a történések hátterében.
Bár a forgatókönyv tartalmaz szigorúan nézve kifogásolható, a racionális logikát vállrándítva kicselező megoldásokat - a The Signal pont az a film, amiről gyanúm szerint söröskorsó-hajigálásig fajuló viták fognak kialakulni a következő Geekz-sörözésen - , a finálé mindfuckja baromi hatásos, a cselekmény végig lendületes, a fordulatok pedig kellőképp eredetiek (oké, veterán sci-fi fanatikusok azért nem biztos, hogy agyvérzést kapnak majd a meglepetéstől). A ráérős, de távolról sem érdektelen felvezetés elegánsan ágyaz meg a konfliktusoknak, megkedvelteti szereplőit, vázolja egyszerű viszonyrendszerüket, eléri, hogy érdeklődjünk további sorsuk iránt.
A laboratóriumi napok (vagy akár hetek, hónapok, nem tudhatjuk, mennyi idő telik el pontosan) ábrázolása hideglelősen nyomasztó, a feszültség folyamatos, Nic kálváriája fokozatosan fordul lidércnyomásos, hallucinatív rémálomba, pszichikai és fizikai vegzálása szó szerint húsbavágó. Nem bízhat senkiben, azt mondják neki, súlyosan fertőző beteg, kétségbe vonják minden szavát, sorra cáfolják meg bizonyosságait. Fogva tartói elhallgatják előle a birtokukban lévő információkat, hamis állításokkal vezetik félre, csak azt tudhatja, amit megosztanak vele, és senkinek nem áll érdekében, hogy idő előtt felfedjék előtte a valóságot.
Laurence Fishburne remekel a vizsgálatokat irányító, teljhatalmú kutatóorvos (?) szerepében, bár kizárólag az arcával kénytelen játszani - tekintete jéghideg, vonásai a legsúlyosabb helyzetekben is rezzenetlenek, kurvára nem örülnék, ha ő hajolna fölém, miközben tehetetlenül fekszem egy kórházi ágyon.
A valóság és illúzió határainak lassú összemosódása, a paranoid, létezésünk alapelemeit (kik, hol, és legfőképp: miért vagyunk) vizsgáló alapsztori Philip K. Dick munkáit idézi, és valljuk be, ez azért elég vonzó ajánlólevél. A képi világ meggyőző, mívesen fényképezett és gondosan, látható tudatossággal megtervezett, a steril, precízen szimmetrikus beállítások elegánsan idézik a nagy elődöket - nem hinném, hogy nagyot tévedek, ha azt állítom, Eubank lelkes Kubrick-rajongó.
A film második harmadában az addig csak sejtetett fenyegetés látványos, de nem öncélú, ízlésesen kivitelezett akciókig fajul, a rendező motiváltan használja a lassításokat, képei álomszerűek, de szerencsére nem túlesztétizáltak. A vészjósló, deprimált atmoszféra ellenére az egész filmet áthatja a laza, energikus, jó értelemben véve fiatalos attitűd, az elhivatott hozzáállás pedig még a záróképek alatt felzúgó, kissé keresettnek tűnő dubstepet is megbocsáthatóvá teszi, pedig azt még Hans Zimmernek is nehezen néztem el.
A "sci-fi megmentője" - típusú szuperlatívuszoktól azért egyelőre tisztelettel tartózkodnék, a The Signal mindenesetre abszolút figyelemreméltó, okos, szórakoztató és izgalmas mozi, biztató kezdet - ha Eubank a továbbiakban is tartja magát vállalásaihoz, nem fogok panaszkodni.