James Gordon nyomozó leül a sikátor egyik tűzlépcsőjére, a szülei holttestétől pár méterre sírdogáló, kis Bruce Wayne mellé. Biztatja a fiút, hogy legyen erős és bátor, mesél neki a saját apja haláláról, és megígéri, hogy elkapja a gyilkost. Amikor felbukkan a család komornyikja, Alfred Pennyworth, hogy hazavigye a srácot, Gordon megismétli az ígéretét. Alfred szánakozó félmosollyal néz rá: „Maga még új fiú, ugye?”
A Gotham pilotja hosszú ideje a legjobb, amit országos csatornától láttam (nem véletlenül csapott le gyorsan a VOD-jogaira a Netflix), még annak ellenére is, hogy néhány aggasztó előjellel kapcsolatos félelmeim azért csak beigazolódtak benne. A széria egyfajta eredettörténet Batman Gothaméhez: elsősorban az ottani rendőrség kötelékébe frissen bekerült Gordon első ügyeiről szól (cinikus, sokat látott partnerével, Harvey Bullockkal), de kitér a gyászát feldolgozó, fiatal Bruce Wayne-re és mindazokra a sötét alakokra is, akikkel később meggyűlik majd a baja, a Pingvintől a Macskanőn és Poison Ivyn át Edward Nygmáig, vagyis Riddlerig (meg persze Jokerig).
És ez az egyetlen komolyabb hibája az első résznek: a fan service és a prequel-mánia jegyében minden jelenetbe bele kellett szuszakolni legalább egy-két teljesen egyértelmű utalást, és kényszerűen fel kellett sorakoztatni a sötét lovag majdani ellenségeit. Bruno Hellernek, a Róma írójának valószínűleg volt egy listája, és a forgatókönyv kidolgozása közben szépen pipálgatta a rajta lévő tételeket, amitől persze mesterkélt lett az egész. Többször is kínosan érezni, hogy egy karakter nem spontán módon, nem a sztori természetes folyása következtében került bele a show-ba, hanem csak azért, hogy az egyszeri néző agyában kattanjon valami,és felkiálthasson, hogy „Hú, az ott xy, én tudom, én tudom!”, és elégedettnek érezze magát.
Szerencsére azért Heller elég jó történetmesélő, és nem hagyja, hogy ezek a kacsintgatások és előreutalások túlságosan rátelepedjenek a cselekményre. Az pedig nagyszerű, még ha nem is túl meglepő és komplex: a Gotham a Batman-mítosz rétegei alatt az átlagnál egy sokkal nívósabb nyomozós sorozat, ami már az első részben a legjobb noirokhoz méltó erővel dobja be nézőjét a törvénykezés és az alvilág ezernyi széttéphetetlen szállal összefonódó, nyomasztó közegébe.
Az egymás elleni hatalmi terveiket szövögető bűncézárok számára a rendőrség jobb esetben eszköz, rosszabb esetben puszta kellemetlenség (Falcone megjelenésével gyönyörűen letisztázódik a város hatalmas alvilági térképe, és minden összeáll): a törvény emberei vagy zsebbe kerülnek, vagy egy húskampóra fejjel lefelé – köztes út nincs, ahogy arra Gordon már most, az első munkanapjai alatt is rájön. Úgyhogy elkezdi maga kijárni ezt az új utat. Kemény lesz, az a segítség pedig még rohadtul messze van.
Eltekintve az említett, túlságosan direkt utalásoktól, Heller kitűnő érzékkel turbózza fel a standard nyomozós széria koncepcióját a Batman-mítosz elemeivel. Remekül megírt karaktereinek köszönhetően (a legjobb egyelőre a sötét és a világos oldal közti nagy szürkeségben teljesen elveszett, karizmatikus Bullock) a sztori eleve érdekes és izgalmas, de az a feszültség, ami a nézők és a karakterek birtokában lévő információk különbözőségéből adódik, a sorsszerűség gigászi pecsétjét nyomja a sorozatra. Tudjuk, hogy hová fajul majd mindez, már ismerjük a sztorikat, a tragédiákat, a vért és a szennyet.
Heller pedig gondoskodik róla, hogy egy pillanatra se felejtsük el. A Gotham természetesen Nolan Sötét lovag-trilógiájának hangulatát idézi (a várost pásztázó vágóképek akár egyenesen abból is származhatnának), vagyis komoly, sötét és brutális; az utcák koszosak, kopottak, füstösek és esősek, ugyanakkor pár régi épületnek és autónak hála átjárja a sorozatot egyfajta archaikusság is, ami a klasszikus Gothamre jellemző.
Mindehhez remek szereplőgárda jár. Ben McKenzie tökéletesen magáévá teszi a hely mocskának mélységeit még csak sejtő, de rendíthetetlen Gordon szerepét, Donal Logue kiváló Bullock, Sean Pertwee-nek pár mondat is elég, hogy az eddigi legszárazabb és legcoolabb mozgóképes Alfred legyen belőle (na jó, talán a’92-es Animated Seriest leszámtíva), és még a kis Bruce-t alakító David Mazouz is meglepően jó választásnak bizonyul, pedig ez tipikusan az a gyerekkarakter, amit szinte csak elrontani lehet.
Persze egy jó pilot még nem feltétlenül garancia semmire – emlékezzünk csak, mennyire ellaposodott pl. az Agents of S.H.I.E.L.D. az ígéretes kezdet után, pedig az is hasonló húrokat pengetett (ügynökös/nyomozós sorozat egy jókora képregényes világgal a háta mögött). És egy kicsit továbbra is aggasztó a tucatnyi majdani szupergonosz sztoriba erőltetése, főleg, hogy ennél nyilván csak nagyobb szerepük lesz később. Meg hát azért ez még nem egy Gotham Central színvonal. De egy pilot feladata az, hogy felkeltse az ember érdeklődését, és a Gotham ezt teljesíti. Tökön ragad, és azt mondja: ajánlom, hogy gyere vissza jövő héten is. És vissza is fogsz, ha tudod, hogy mi a jó neked.
