Bár semmi kifogásom a lézerkardok, a monumentális űrcsaták vagy a nyálkás, fogcsattogtató idegen lények ellen, a sci-fi leginkább kérdésfelvetései okán szívügyem: a műfaj tökéletesen alkalmas létfilozófiai dilemmák boncolgatására, világlátásunk megreformálására, látókörünk kiszélesítésére. A valós körülményeinktől elvonatkoztatott kulisszák között súlyos társadalmi mondanivalót is átadhatunk, elmélázhatunk az élet értelmén, vagy egyszerűen csak szórakoztathatjuk közönségünket, ideális helyzetben pedig mindezt egyszerre áll módunkban művelni.
A Coherence sikerrel indítja be az agyat, stimulálja a képzeletet, másfél órára tökéletesen kiragad a realitásból, miközben egyetlen pillanatra sem kell elhagynunk a Föld felszínét - más kérdés, hogy közelebbről megvizsgálva bizony nem több precízen szerkesztett, okos társasjátéknál.
Egy nyolc fős baráti társaság tagjai egyikük házában összejönnek egy kellemes, borozgatós-beszélgetős vacsorára, miközben épp egy üstökös halad el bolygónk mellett. Az este folyamán hamar szóba kerülnek az ilyen jelenségek lehetséges hatásai, majd ezek a hatások konkrét formában jelentkeznek is: nincs térerő, behal a net, a telefonok érintőképernyője minden látható ok nélkül bereped, végül kihunynak a fények, és a pánik ébredezni kezd. Sorjáznak a megmagyarázhatatlan események, szereplőink egyik pillanatról a másikra egy kiszámíthatatlan, kibogozhatatlan rejtvény-labirintus örvénylő centrumában találják magukat, képtelenek bízni a másikban, személyes identitásuk is megkérdőjeleződik, ráadásul múltbéli, elfeledettnek hitt sérelmeik is felszínre kerülnek, elszabadítva a teljes anarchiát.
James Ward Byrkit egy rendkívüli rendező. Elmondása szerint a filmet öt nap alatt forgatta le, kidolgozott forgatókönyvvel nem, csupán a történet vázlatával rendelkezett, színészei minimális instrukciók alapján improvizálták jeleneteiket, hitelesebb reakcióik érdekében arról sem tudhattak, mikor alszanak ki a fények, mikor fog dörömbölni valaki az ajtón.
James Ward Byrkit egy rendkívüli rendező, nyilatkozatai alapján azonban azt sem hiszem el neki, amit kérdez, mondhatni egy gomblyukat sem szívesen bíznék rá: kurva nagy lehetetlenség ugyanis, hogy a Coherence ilyen mostoha körülmények között fogant volna. A szkript pontról pontra, a legapróbb részletekig átgondolt, hibátlanul konstruált, feszes, fordulatos és következetes: olyasmi, hogy mindez véletlenszerűen generált szituációk egymásutániságából jöjjön össze, legfeljebb egy sci-fiben fordulhatna elő. Byrkit nyilván marketingfogásnak szánja a porhintést, de lelke rajta, csinálja, ha jól esik, a film viszont nem szorulna rá ilyen szégyentelen, manipulatív trükközésre.
Különösen azért érthetetlen a rendező próbálkozása, mert pont a forgatókönyv teszi emlékezetes élménnyé a Coherence-et. A színészek korrektül, de távolról sem kiemelkedően teljesítenek, a képi megoldások pedig nagyjából egy homemade családi videó truvájait prezentálják - elvileg nem véletlenül, Byrkit a tökéletesen minimalista film elkészítésére törekedett (persze ezt is ő maga állítja, tehát erősen javallott helyén kezelni a dolgot).
A szkript viszont mondhatni hibátlan, a karakterek elevenek, viszonyaik kellő mértékű drámai alapkonfliktust hordoznak, a természetfeletti jelenségek mellet a párkapcsolati krízishelyzetek is izgalmasak. A párhuzamos valóságok, a személyiség, a humánum vészhelyzetben történő súlyos torzulása és az ember örök, az univerzum törvényeivel szembeni kiszolgáltatottsága komoly, figyelmünkre okkal számító témák, a film pedig eredeti eszközökkel (eszköztelenséggel), a lehető legtöbb aspektusuk kitárgyalásával folytat diskurzust a nézővel. A fordulatok meghökkentők és tökéletesen időzítettek, a dialógusok pergők és realisztikusak, a finálé pedig dicséretesen tartózkodik a magyarázatoktól.
A Coherence intelligens, érdekfeszítő, szimpatikus agytorna, de nem több: kérdésfelvetései izgalmasak ugyan, de nem forgatják ki kereteiből a realitást. Pontosan ezért lenne szükség több hasonló filmre: hogy ne feltétlenül kelljen ünnepelnünk mindent, ami végre egy hangyányit eredeti.