A nyitójelenettől, amiben gengszterek úgy szúrnak le a piacon egy beépített zsarut, akár egy disznót, a szinte apokaliptikus, szó szerinti hullarakásban végződő fináléig, Ringo Lam 1987-es akció-drámája (Lung fu fong wan) egy brutális, kíméletlen világot ábrázol, ami nem egyszerűen az életedet veszi el – vérbe fojtja a lojalitást, a szeretetet, a barátságot is, mindazt, ami emberré tesz.
Ko Chow titkosrendőrként tevékenykedik Hongkongban, és főnöke megbízásából egy nagy dobásra készülő rablóbandát kell lefülelnie belülről. Chow azonban súlyos lelkiismereti problémákkal küszködik – hajlamos túlságosan kötődni a bűnözőkhöz, akiket lebuktatni hívatott, és ez lassan felőrli őr. Mi ér többet? A hivatás és a kötelesség vagy a hűség és a bajtársiasság? A kényelmetlen morális kérdés egy antik tragédia nyomasztó súlyával nehezedik a főhősre, mielőtt vele együtt eltűnne a vérgőzös golyóorkánban. (Megj.: Nem, nem fogok kitérni tudodkire, akit a City on Fire tudodminek az elkészítésére inspirált.)
Chow Yun Fat hatalmas energiával alakítja Chow-t, akinek saját természete az ellensége. Munkájában komoly, felelősségteljes, és folyton gyötrik az annak lehetséges következményeivel kapcsolatos félelmei, civilben azonban egy hatalmas szívvel és harsány humorérzékkel megáldott szoknyavadász, aki genetikailag képtelen nem élvezni az életet. Ezért olyan könnyű megkedvelnie a bűnözőket, akikkel lebuktatásuk érdekében időt kell együtt töltenie: nincs benne rideg számítás és metodikus árulás. Csakhogy a szituáció, amibe kerül, maga az árulás – és igazi, tragikus hőshöz méltón, ezért csak fegyvertűzben nyerhet feloldozást.
A City on Fire a klasszikus amerikai zsánerfilmeket transzformálja sokkal nagyobb emocionális hatású és sokkal vadabb balladává. A jól ismert zsarutoposzok mind itt vannak, de Lam hajmeresztő, szélsőséges hangulati ingadozásokkal ad hozzájuk jellemzően keleti ízt. Chow és barátnője komikus bolondozását nyers és kegyetlenül erőszakos, szuperdinamikus, de már-már dokumentaristán szenvtelen tűzharc követi (John Woo korszakalkotó heroic bloodshedjét, a jóval stilizáltabb Szebb holnapot még csak fél évvel korábban mutatták be), azt pedig szentimentális male-bonding váltja (Danny Lee-vel, akivel ezt a két évvel későbbi A bérgyilkosban még hatásosabban és még keserűbben játsszák el).
A City on Fire karakterei ugyan igencsak elnagyoltak (az ignoráns, Chow-ra vadászó rendőrfelügyelő már-már paródiába illő túlkapás), így emocionális vetületük sem valami komplikált, de részben éppen ez az egyszerűség adja a film velejét. Az emberi/morális/szakmai dilemma ugyanis, amiben Chow őrlődik, pont azért olyan kibogozhatatlanul komplex, azért olyan fájdalmas és átélhető, mert a két ellentétes oldalhoz fűződő érzelmei mind színtiszták, egyetemesek, romlatlanok – már-már banálisan azok. Lam ráadásul sokkal hidegebb, pragmatikusabb rendező, mint Woo vagy akár Tsui Hark: nem jellemző rá az a pátosz, heroikusság és stilizáció, ami rájuk (a későbbi Full Contact határeset, de az egyfajta korszakzárlat), ez pedig kényelmetlenül reális talajt biztosít a középpontban lévő emberi drámának.
Végül megtörténik, aminek meg kell történnie. Chow döntésképtelensége egy krízishelyzetben reflexszerű reakcióhoz vezet (a rendőr lelövése az ékszerrablás során), az irányításnak az illúziója is elszáll, lehetőségei elfogynak: a cselekmény egy sötét, szűkös, az eleve klausztrofób szituációban lévő főhős mozgásterét immár fizikailag is behatároló raktárépületben jut el a híres mexican standoffig. Chow – dacára annak, hogy rendőrtársai kínozták, megalázták, felhasználták – csak ott foglal állást gengszter bajtársa mellett, csak akkor, amikor döntésének már csak ő maga lehet az áldozata.
Vérmocskos, ólomzáporos tragédiája ez egy olyan embernek, aki kitart saját elvei és érzelmei mellett, ezért az utolsó pillanatig járja képtelen kötéltáncát, makacsul, de reménytelenül egyensúlyozva két árulás között, tudván, hogy harmadik opció nem létezik, és előbb-utóbb elveszti az egyensúlyát – kitartva, harcolva, amíg le nem szakad az ég. És persze, hogy leszakad. Ez nem egy amerikai akciófilm, nem puszta eszképizmus, itt a hősöket nem győzelemre mérik, és naplemente sincs, amibe elsétálhatnának.