A "skandináv krimi" kifejezés napjainkban menő márkajelzésként funkcionál: könyborítókra, moziplakátokra ragasztható matrica, az olvasót-nézőt azonnal pozicionálja, az alkotás tartalmának leghalványabb ismerete nélkül is jéghideg atmoszférát, monokróm képeket, beteges gyilkosságokat és deprimált nyomozókat vizionálunk.
A "belga krimi" kifejezés hallatán már kevesebben kapják fel a fejüket, legtöbbünknek Bruges ódon kulisszái sejlenek fel automatikusan, de a nagyközönség ritkán értesül a környék filmgyártásának szórványosan adagolt, de távolról sem érdektelen produktumairól (Bikanyak, vagy a távolabbi múltból a zseniális Veled is megtörténhet).
Hans Herbots munkája, a brit írónő, Mo Hayder Jack Caffrey sorozatának második kötetét alapul vevő The Treatment (De Behandeling) láthatóan a mostoha helyzet megváltoztatását tűzte ki célul: a film éjsötét, naturális, gyomorforgató thriller, a nézőt puszta témájával is sokkoló, viszolyogtatóan gonosz mozi.
Nic Cafmeyer (Geert Van Rampelberg) egy különösen kegyetlen, pedofil indíttatású gyerekrablás ügyében nyomoz. Az eset a bárki számára felkavaró szörnyűségek mellett személyesen is érinti: a pszichopata Ivan Plettinckx (Johan van Assche) évtizedekkel korábban elragadta mellőle a kisöccsét, tettét azonban nem lehetett rábizonyítani, a közveszélyes őrült szabadlábon van, levelekkel és meglepetésszerű látogatásokkal zaklatja a férfit.
Az ügy szálai egyre szövevényesebb, betegesebb mélységekig vezetnek, mígnem kiderül, hogy korántsem egyedi esetről van szó, és úgy tűnik, valamilyen módon Plettinckx is érintett a bűntényben. Cafmeyer saját elméjének épségét is kockáztatva, a hivatalos utat megkerülve ered a titokzatos elkövető nyomába, miközben halványan felsejlik előtte a remény, hogy végre megtudhatja, mi történt valójában a testvérével.
A The Treatment meglehetősen hosszú (több, mint két órás) játékideje ellenére vasmarokkal tartja fogva figyelmünket, fordulatai precízen időzítettek, könnyedén kever gyanúba újabb és újabb szereplőket, míg végül - egyébként kézenfekvő - megoldásával is sikeresen megdöbbent. A nyomozás bemutatása kíméletlenül realisztikus, esélyünk sincs elvonatkoztatni a látottaktól, az iszonyat ott támad, ahol védtelenek vagyunk: hétköznapi életterünkben, privát valóságunkban.
A hangvétel engesztelhetetlenül nyomasztó, irónia, vagy humor nyomokban sem fedezhető fel. Bőrpofát kizárhatod az agyadból, a bélszaggató náci zombik legfeljebb röhögésre ingerelnek, itt azonban hiába keresed kétségbeesve az idézőjeleket, hiába mantrázod, hogy ez fikció, valójában nem történhet meg - tudod, hogy megtörténik, újra és újra, lehet, hogy épp a szomszédban, és nincs menekvés: a kór legfeljebb kezelhető, de kiirthatatlan.
Az áldozatok tortúrája nem ér véget egyetlen támadással, a rém nem egyszerűen kivégzi a szerencsétleneket, módszere jóval embertelenebb, szégyenteljesebb és felkavaróbb: néha bizony a halál is megváltást jelentene, van, amikor a részvéttelen életben hagyás a kínzás legfelsőbb foka.
A lelki-és fizikai gyötrelmek taglalása a legedzettebb nézőt is próbára teszi, annak ellenére, hogy a horror minden esetben kamerán kívül történik, sőt, leggyakrabban csak az áldozatok elmondásából, vagy a tárgyi bizonyítékok felvillantásából értesülünk róla. Ha egy szadista pedofil búvóhelyén videokazettákat látunk, nem kell maradéktalanul megtudnunk, mi van a felvételeken: egy elhanyagolt, mocskos kanapén ülő, a zokogástól rázkódó kisfiú látványa önmagában is sokkolóbb, mint az explicit erőszak.
A filmet markáns jelenlétével uraló Geert Van Rampelberg színészi munkája elsőrangú, karakterének csillapíthatatlan fájdalmait, emberi esendőségét és haragját is meggyőzően jeleníti meg, tekintetében egy tehetetlen, ketrecbe zárt vadállat dühe izzik - lehet találgatni, hogy a nagyjából garantálható amerikai remake-ben Liam Neeson, vagy Russell Crowe kapja-e majd a szerepet. Herbots rendezése szikár és célratörő, a hatásvadász megoldásoktól helyesen tartózkodik, képi megoldásai - különösen a flashbackekben - egyszerűek, de ötletesek, a történet rideg atmoszférájához tökéletesen illeszkedő, lidércnyomásosan valóságos kulisszákat teremtenek.
Minden pozitívuma ellenére be kell vallanom, nehéz szeretnem ezt a mozit. Herbots és Hayder eszközei aljasak és kegyetlenek: sebészi precizitással célozzák be lelkünk legsérülékenyebb pontjait, tökéletesen tudják, hova üssenek, hogy a legjobban fájjon, de azért még épp ne dögöljünk bele. Tervük maradéktalanul működik, nem állítom, hogy a koncepció elhibázott lenne, azt azonban felelősségem teljes tudatában ki merem jelenteni, hogy minimum egy erőszakkal a tarkómhoz szorított, csőre töltött shotgun szükségeltetne ahhoz, hogy újranézzem a filmet.
Csak óvatosan. Alattomos jószág.