Egy kimért, elegáns, felső-középosztálybeli nő ül egy vonat első osztályának fülkéjében, körülötte hasonlóan disztingvált utasokkal. Csendben diskurálnak, újságot olvasnak, szivaroznak, ahogy az a civilizáció magas rangú, pedáns polgáraihoz illik. Ahogy a vonat egy váratlan pillanatban átvált egy másik vágányra, a nő öléből kiesik a táskája, és kipottyan belőle egy csoportszexet, és többek közt egy jókora néger bránert ábrázoló pornókép.
Utastársainak a szemük se rebben. Udvariasan segítenek neki összeszedni a holmijait, és feltenni a táskáját a poggyásztartóra. Ez az önmagában még ártalmatlan jele annak, hogy az elegancia és az etikett felsőbbrendűséget sugalló maszkja alatt titkos vágyak, ösztönök és késztetések lapulnak meg (vö.: ők ugyanúgy büdöset szarnak), az első figyelmeztetés: a jól szituált úri hölgyek is képesek lehetnek rá, hogy mondjuk rugós késsel vegyék el egy fiatal lány szüzességét.
Két tinédzser, Margaret és Lisa Németországból utaznak Olaszországba, hogy a karácsonyt utóbbi szüleinek vidéki házában töltsék. A vonat, amire felszállnak, olyan zsúfolt, hogy csak a folyosón jut nekik hely – így ismerkednek meg két vagány, de sötét alakkal, Blackie-vel és Curlyvel, akik a rendőrség elől menekülve ugrottak a szerelvényre.
A lányok még segítenek is nekik elbújni a jegyszedő elől, de miután átszállnak egy másik, szinte teljesen üres vonatra, a fiúk követik őket - ekkorra velük van az a táskájában pornóképeket rejtegető „elegáns hölgy” is, akinek bűvkörében a ficsúrok válogatott brutalitásoknak és kínzásoknak teszik ki Margaretet és Lisát. A lányok nem húzzák sokáig, és amikor gyilkosaik végül leszállnak a vonatról, a véletlen furcsa fintorának köszönhetően épp Lisa szüleinek karjaiba futnak, akik gyanútlanul meginvitálják magukhoz az „eltévedt” utazókat.
Szóval, igen, az olasz Night Train Murders (L' Ultimo treno della notte, 1975) alapvetően egy elég pofátlan Az utolsó ház balra rip-offnak tűnik (noha ezt a pofátlanságot némileg idézőjelbe teszi, hogy Wes Craven debütálása meg Bergman Szűzforrását nyúlta le, és exploitizálta), de nem véletlenül nem ezzel kezdtem a cikket. Aldo Lado (Short Night of the Glass Dolls) horrorja ugyanis bőven különbözik annyira az ihletőjétől, hogy kénytelenek legyünk a saját jogán megítélni. Ami azt illeti, a Night Train Muders nem is annyira lenyúlja, mint inkább bizonyos szempontokból feljavítja Craven klasszikusát – ezzel pedig csaknem egyedülálló az amerikai filmgyártáson élősködő olasz exploitation-mozik hatalmas tömegében.
Először a hangulati eltérés tűnik fel: Az utolsó ház balra észvesztően brutális sokktúrájához képest a Night Train Murders nem csak meglepően visszafogott (cserébe viszont megszabadul az előd irritáló komikus mellékszálától), de ráadásul látványosan nagyobb produkciós értékekkel bír, mint az (és ez megint csak szokatlan egy amerikai film olasz rip-offjától). Míg Craven azt a fajta amatőr, nyers, zabolátlan erőt szabadította rá a nézőre, amit később pl. Sam Raimi is a Gonosz halottal, addig Lado az exploitív tartalmat már-már művészi igényű, gyönyörű képi világgal, és erősen stilizált jelenetekkel állítja kontrasztba.
A legfontosabb különbséget mégis a már említett, név nélküli nő jelenti. Blackie és Curly alapvetően piti, jelentéktelen kis szarháziak, inkább huligánok, mint olyan ténylegesen brutális bűnözők, mint Craven pszichopata vademberei. De amikor egyikük megkörnyékezi a „nőt” (értsd: molesztálni próbálja), az mind az ő, mind a néző meglepetésére átveszi az irányítást. Elcsábítja a kis szarost, és onnantól kezdve romlott, mocskos femme fatale-ként uralkodik a fiúkon, és az ő testi erejükön keresztül éli ki saját szadizmusát a szerencsétlen lányokon.
A film középső része, amiben Margaret és Lisa a sötét, éjszakai vonaton egy fülkében reked a borzalmas trióval, a teljes kiszolgáltatottság, megalázottság és reménytelenség vérgőzös, fojtogató rémálma. És hiába igaz, hogy összességében a Night Train Murders nem olyan explicit, mint Az utolsó ház balra, az említett rugós kés vs. szűzhártya jelenet, még ha nem is túl „látványos”, az intimitás, az ártatlanság, a tisztaság, az emberség olyan rettenetes szétmarcangolása, hogy önmagában sokkolóbb, mint Craven összes gore-túrája együttvéve. Az, hogy a lány hulláját szemétként dobják ki az ablakon, ezután már homlokráncolást is alig vált ki.
Lado üzenete (amit Lisa szüleinek a vonatos tortúrával párhuzamosan vágott dialógusai kissé szájbarágósan és feleslegesen erősítenek) az, hogy a gusztustalan társadalmi mocsok bizony felülről csurog lefelé. A primitív aljanép ugyan már csak dacból is megbaszná/megerőszakolná a felsőosztályt, de annak megingathatatlan hatalma horrorisztikusan manifesztálódik „a nő” személyében. Hiába lengetik késüket és pisztolyukat a bűnözők és a huligánok, hiába rabolják és ölik a gazdagokat, valójában mégis utóbbiak használják, zsigerelik ki, és manipulálják őket. Nyilván: a tehetősek élősködnek a szegényeken, és nem fordítva.
A finálé, amiben az apa pusztakézzel, orvosi műszerekkel, vadászpuskával és könyörtelen dühvel megy lánya gyilkosai után, a bosszú brutális-katartikus és exploitív mámora helyett ezt a gondolatot görgeti tovább, mélységesen gonoszul, cinikusan – és gyomorforgatóan valószerűen. „A nő”, mint a társadalom prominens tagja, eljátssza az áldozat szerepét, és rezzenéstelen arccal, büntetlenül, megbánás nélkül áll az általa okozott mészárlás végjátékának helyszínén, a hulló falevek között. Ugyanolyan kimért és elegáns, mint amikor először láttuk a vonat fülkéjében.
És akkor elkezd futni a stáblista, és nincs feloldozás és nincs elégtétel és nincs igazság, és nagyon szarul érezzük magunkat. Mindeni nagyon szarul érzi magát. Kivéve „a nőt”.