A baskervillei kutya - Amikor Benedict Cumberbatch még magzat sem volt

Belátom, teljesen önkényes alapon választottam ki a cikksorozat témáját: Sherlock Holmes a világon a legtöbbet adaptált fikciós hős, keletkezése óta színpadon, rádióban, filmen és tévén - meg ki tudja hány fan fictionben - szerepelt. Érdekesség, hogy ha összeadjuk Sir Arthur Conan Doyle halhatatlannak tűnő karakterének összes inkarnációját, akkor egészen pontosan Zimbabwe 2010-es államadósságát kapjuk. Mivel gazdag a kínálat, az 1906-os, egytekercses némafilmektől az Elementaryig, ezért talán illene így az első bekezdés környékén megindokolni, vajon miért emelem ki az 1939 és 1946 között futott Basil Rathbone-féle Sherlockot.

Még csak nem is ez volt az első változat: 1931 és 37 között is létezett fekete-fehér, sőt mi több, hangos Sherlock, mégpedig öt történettel (köztük a szomorú módon Ütközetben Eltűnt The Missing Rembrandt, ha ne adj’ Isten valaki belebotlana, azt nagyon megköszönné a világ). Ebben a sorozatban Arthur Wontner játszotta a durva újságírói klisészámba menő eposzi jelzővel “pipázó-vadászkalapos”-nak nevezett detektívet. A korabeli sajtó azt mondta Wontner-ről, hogy ő maga a tökéletes Holmes. Figyeljük meg, hogy ez visszatérő mondat a Sherlock-adaptációk recenzióiban, ezt írták pl. William Gillette-ről is - ő egyébként az első színpadi Holmes, majd később az egyik első filmes Holmes is, ő találta ki az azóta minden fogalmatlan idióta által visszhangzott mondatot, miszerint “Ez elemi dolog, kedves Watson”, amit színpadon előszeretettel használt, ha nem jutott eszébe a következő sor. William Gillette egyébként külön cikket érdemelne - amint rendesen el tudok benne mélyedni, ez meg is fog történni -, hiszen nem csak játszotta a nagy detektívet színpadon, de ő is írta a darabot, meg amúgy is érdekes egy pasas.

Screen Shot 2014-10-01 at 11.55.48

Mindazonáltal kicsit térjünk vissza a harmincas évek brit-amerikai filmgyártásához: miután 1937-ben közmegegyezés született arról, hogy Arthur Wontner korának tökéletes és legjobb Sherlock Holmes-a, a Twentieth Century Fox úgy döntött, kihasználja a Holmes-mítosz ép és egészséges pulzusát: 1938-ban nekivágnak a The Hound of the Baskervilles-nek, (A baskervillei kutya), a talán legismertebb Holmes történet megvalósításának. Mindehhez adjuk hozzá stúdiófelelősnek a Fox legendás Darryl F. Zanuckját, akinek a karrierje a némafilmektől a hatvanas évek végi nagy, háborús filmekig tartott - hogy végül egy másik angol irodalmi alak, egy bizonyos Mr. Shakespeare királydrámáihoz feltűnően hasonló eseménysor végén a saját fia, a többek között a Cápa vagy a Miss Daisy sofőrje későbbi producere, Richard D. Zanuck tegye ki a Foxtól.

A legenda szerint a producer arra a kérdésre, hogy mégis ki fogja játszani Sherlockot, azt találta mondani, hogy “Természetesen Basil Rathbone!”. Mint minden hasonló anekdotát, ezt is kezeljük egy teáskanálnyi kétellyel, az mindenesetre biztos, hogy Basil Rathbone korának Alan Rickmanje lehetett, hiszen a Blood kapitányban vagy a Robin Hood kalandjaiban is egyaránt ő játszotta a főgonoszt - az angol színészek ilyetén felhasználása egyidős Hollywooddal - így korántsem annyira meglepő, hogy a neve felmerült a szereposztás során. Vegyük észre, hogy a nagy amerikai stúdiók már ekkor előszeretettel dolgoztak Angliában, hiszen már ekkor is valamivel olcsóbbak voltak Kaliforniánál, mind anyagban, mind emberanyagban, és hát valamilyen szinten hasonló kulturális örökségen osztozik a két ország.

Screen Shot 2014-10-01 at 11.38.15

Természetesen minden Holmes mellé egy Watsonis jár - gyanítom ugyan, hogy nem ez volt az egyetlen probléma a szegény Christopher Lambert által inkább letagadott Hercule és Sherlockkal, mindazonáltal nem segített -, így került Basil Rathbone mellé a kipróbált karakterszínész, Nigel Bruce. Apró érdekesség, hogy noha Watson valamivel idősebb, mint Holmes, a valóságban Bruce három évvel fiatalabb Rathbone-nál. A baskervillei kutya - tudom, tudom, lehet, hogy A Sátán kutyája jobb cím lenne, azonban a magyar nyelvterület ezt a filmet speciel ezen a címen emlegeti - inkább csak ürügyül használja azt a bizonyos állatot, néghozzá Sir Henry Baskerville, a Baskerville birtok ifjú örököse (Richard Greene) és Beryl Stapleton (Wendy Barrie) romantikus viszonyának kibontására.

Számos dolgot köszönhetünk A baskervillei kutyának, már ami a Holmes-mítoszt illeti: érdekes módon ez volt az első film, amely nem (!) bemutatásának korába, hanem az eredeti történet megjelenésének idejébe helyezte a cselekményt. Ezen kívül a klasszikus “Holmes zseniális-Watson buta” felállás is itt jelenik meg, hogy aztán kiirthatatlan maradjon egészen az utolsó egy-két évtizedig. Bruce soha sem csinált titkot abból, hogy számára Dr. Watson nem az átlagember rácsodálkozó szeme, hanem komikus, már-már teljesen nevetségesen bugyuta karakter, aki inkább a banánhéjon elcsúszó-vödörbe lépő-eleső börleszk-figura. A hátrasorolás ellenére Rathbone és Bruce lejátsszák a turbékoló fiatalokat a vászonról; Holmes atletikus, energikus figura, minden mozdulata megfontolt és gazdaságos - soha sem gyorsabb vagy lassabb, mint kellene. Jeremy Brett Holmes-a esik a legközelebb hozzá a későbbiekből, ám nála kevésbé teátrális, és nem rebegteti annyit a szempilláit.

Screen Shot 2014-10-01 at 11.57.45

A nagylelkű költségvetés pedig végre vizuálisan is méltó környezetet ad a történetnek, noha a korra jellemzően még a külső jeleneteket is stúdióban vették fel, emiatt ma már inkább színpadiasnak hathat. Hiányzik belőle az az áporodott, kissé penészes levegő, amely a súlyos, Viktória-korabeli ködöt évtizedekig helyettesítette a vásznon vagy a képernyőn: szépen felvett, és még talán a mai szemnek sem túl lassú - mondjuk a rengeteg ráérős áttűnésből és az egyéb képi bravúrokból talán egy árnyalatnyival több van a kelleténél.

A végére ugyan Holmes leleplezi a bűnöst, de a regénnyel ellentétben a ködös dartmoori lapály titka marad, hogy mi is történik vele. Sanda gyanúm szerint nem a misztikum visszacsempészése volt a cél, hanem az, hogy az utolsó jelenet a fiatal szerelmes pár önfeledt ölelése lehessen. Ezt a hibát itt követték el utoljára a sorozatban. A baskervillei kutya ugyanis meglehetősen sikeres lett, főleg Rathbone és Bruce kettőse miatt, így a folytatás nem is lehetett kérdés - ezt csak azok kedvéért jegyezném meg, akik szerint a folytatások miatt nem érdemes manapság moziba járni, és hogy hol vannak az egyedi, új filmek, és régenmindenjobbvolt…

(Folytatása következik.)

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!