Stephen King fia, Joe Hill magyarul is olvasható, második regénye, a Szarvak finoman szólva sem egyértelmű filmes alapanyag: egy időben előre-hátra ugráló, groteszk fekete humorral telített természetfeletti thriller, ami folyamatosan a komikum és a horror leheletvékony határmezsgyéjén lavírozik. A szerző kreatív gondolatisággal kísérletezik, ám túl sokat vállal, nem szelektál ötletei között, a végeredmény pedig szórakoztató, de kissé széteső szerkezetű munka, messze nem tökéletes regény. Adaptálása éppen ezért biztos kezű, intelligens, markáns vizuális formanyelvvel és kristálytiszta koncepcióval bíró rendezőt kívánna, a Magasfeszültség idején még a francia horror fenegyerekeként ünnepelt, majd fokozatosan hollywoodi gore-iparossá (Piranha 3D, Tükrök) avanzsáló Alexandre Aja pedig kétségkívül nem ilyen.
Ignatius (Ig) Parrish (Daniel Radcliffe) barátnője, Merrin (Juno Temple) meggyilkolásának első évfordulóján mocskosul lerészegedik, istentelen dolgokat művel, reggel pedig a másnaposságnak eddig soha nem tapasztalt mellékhatásaival kell szembesülnie: nem elég, hogy kurvára hasogat a feje, halántékán két, visszataszító csontkinövés van kifejlődőben.
A szarvak egészen különös hatást gyakorolnak környezetére: az emberek legyűrhetetlen őszinteségi rohamokat produkálnak tőlük, kéretlenül is megosztják Iggel szégyenteljes titkaikat, így nyilvánvalóvá válik, hogy a kocsmatöltelékektől kezdve a kisvárosi zsarukon át saját családtagjaiig mindenki szánalmas szardarabnak tartja, meggyőződésük, hogy ő erőszakolta és ölte meg szerelmét, és a legjobb esetben is azt kívánják, bárcsak meghalna. Ig új képességeinek köszönhetően esélyt kap rá, hogy felkutassa Merrin valódi gyilkosát, és végleg tisztázza magát a vádak alól, de hamarosan olyan kegyetlen titkok látnak napvilágot, amelyek kétségbe vonják, sőt, visszavonhatatlanul megcáfolják életének addigi, alapvető bizonyosságait.
A drámaíró Keith Bunin forgatókönyve a regény egyébként is túl sűrű anyagába új jeleneteket erőltet, egyes elemeket kihagy, másokat pedig gyökeresen megváltoztat, ami önmagában még nem jelentene problémát, de ezek a változtatások minden esetben a bonyolultabb tartalmak ignorálását, a sztori lebutítását, végletekig való leegyszerűsítését eredményezik. A konfliktusok nem bomlanak ki megfelelően, a megdöbbentőnek, vagy sokkolónak szánt jelenetek erőtlenek, az abszurd szituációk csak mérsékelten viccesek. Az alkotók kizárólag a könyv külsőségeihez ragaszkodnak, mélyebb rétegeit eszük ágában sincs feltárni - vagy egyszerűen csak nem elég tehetségesek a feladathoz.
Míg a regényben Ig átváltozásának fázisai, a közösség tagjainak váratlan, gyomorforgató vallomásai viszolyogtatók, nyugtalanítók és röhejesek egyszerre, a film börleszkszerűen bugyuta (bár egy darabig egész szórakoztató) jelenetekkel tolmácsolja a történetet, az alapötletből üvöltő testhorror lehetőségét pedig képtelen kiaknázni - minimum egy csúcsformában tündöklő David Cronenberg szükségeltetne ahhoz, hogy ez a koncepció működőképes legyen ahelyett, hogy óhatatlanul nevetségessé válik.
Aja egy brutális, végtagszaggató vérfürdőt bármikor örömmel vezényel le, itt azonban erre nem kap lehetőséget, sokkal finomabb, érzékletesebb eszközökkel kellene dolgoznia, és látványosan kudarcot vall - még egy drogtúladagolás hallucinatív rémálom-szekvenciájának hatásos prezentálása is kifog rajta. A finálé gore-kísérletei böszmén kilógnak a filmből (jellemzően kínos, ahogy a rendező egy fej szétlövését tök felesleges explicitással ábrázolja), megalapozatlanok, nincs előzményük, a gyatra CGI-kígyók, borzalmas vizuális effektek pedig végleg ellehetetlenítik szórakozásunkat. A keresztény-szimbolika bántóan ostoba, az események mögött nem érezzük az elkárhozás-megdicsőülés súlyát, nincs katarzis, csak unott, érdektelen középszerűség.
Daniel Radcliffe látható igyekezettel játszik, de egyszerűen nem elég jó színész, hogy megmentsen egy ilyen ezer sebből vérző filmet, szereplőtársai (a szexi Heather Graham, vagy a kínosan feszengő David Morse) pedig korrektül, de messze nem kiemelkedően teljesítenek. A soundtracknek jó pillanatai (David Bowie: Heroes) túlhasznált elemei (Pixies: Where is my mind?) és kifejezetten kellemetlen momentumai (a Personal Jesus Marylin Manson-verziója) egyaránt akadnak, a zenei anyag is csak a projekt totális koncepciótlanságát demonstrálja.
Joe Hill könyve természetfeletti horror, groteszk love story és fanyar humorú társadalomkritika próbál lenni egyszerre, és bár korántsem tökéletes, de legalább nem is érdektelen produktum, Alexandre Aja filmje azonban alapjaiban elhibázott, infantilis, felesleges fércmunka. Az Ördög nem alszik - a néző ellenben biztosan.