Stretch-nek szar napja van. Nem, ez így nem egészen pontos. Mármint tényleg szar napja van, de hát kinek nincs néha? Jó, neki különösen szar napja van, de ennél sokkal nagyobb probléma, hogy szar élete van: mint sok ezer hozzá hasonló lúzer, ő is nagy álmokkal érkezett Hollywoodba (Hogy is mondták a Szigorúan bizalmasban? Tízesével szállnak le a buszról naponta.), és hát nem mondhatni, hogy teljesen sikerrel járt volna. De ha a szélesvásznat nem is hódította meg, legalább kijutott neki a második legjobb dolog… na jó, nem, a harmadik legj-… oké, lehet, hogy csak a tízedik. Vagy… mindegy, a lényeg, hogy limuzint vezet. Igen, pont olyan gazdag és menő vagy éppen wannabe seggfejeknek, mint amilyen ő is szeretett volna lenni. És minden percét utálja.
Ez eleve rosszul fest, de ráadásul két éve szakított vele a barátnője (egy olyan gazdag és menő seggfejért), és még mindig nincs túl rajta. És hát szerencsejáték-függőként van némi tartozása olyan emberek felé, akiknek nem jó tartozni. Semmi komoly, csak annyi, amennyiért eltörik pár csontját, és golyót eresztenek a fejébe. És a lóvét most éjfélig kell összekaparnia, miközben még egy rivális, kábé az orosz maffia módszereinek kifinomultságával dolgozó limuzincég is meg akarja szívatni. De még kiderülhet, hogy mindezek ellenére nagy mázlista: felvesz a limójával egy milliárdost, aki borravaló gyanánt esetleg kiegyenlíti a teljes tartozását, ha a következő órákban mindent megtesz neki, amit kér. Csak hát ez a milliárdos… egy kicsit őrült, na. Ó, és az FBI-nak is eléggé fáj rá a foga. Szóval, ja, Strech-nek szar napja van.
Joe Carnahan filmje valahogy így születhetett: összekeverték a Lidérces órákat és a Cranket, aztán megfűszerezték egy kis Collaterallal, Wanteddel meg Törtetőkkel, a végeredményt pedig úgy istenesen leitatták és bekokainoztatták. Vagyis az egész egy másfél órás, frenetikus ámokfutás a nyugati dekadencia képmutatásból, csillogásból és szarból emelt, kívülről és távolról lenyűgöző és álomszerű, belülről viszont kurvára büdös, groteszk és röhejes fellegvárában.
Amint a cselekmény a még hagyományosabb tempójú (de nem kevésbé szórakoztató) bevezetés után megiramodik, Carnahan teljesen elfeledkezik a fékről, a tisztességről és a megfontoltságról. Gonosz humorral, szenzációs cameókkal (David Hasselhoff, Norman Reedus és Ray Liotta mind saját magukat alakítják), pofátlan véletlenekkel, őrült ötletekkel, durva hajtűkanyarokkal hajszolja egyre nagyobb kalamajkákba a főhősét, akinek balfaszságain egykori munkatársának „szelleme” röhög és gúnyolódik folyamatosan. Ő az élő, bocsánat, holt és képzeletbeli emlékeztetője annak, hogy Stretch hová tart: a kolléga is színészi álmokat dédelgető lúzer volt, aki aztán egy szép nap ráharapott a coltja csövére, miközben elégedett ügyfelei a luxusautó hátsó ülésén turbékoltak.
Legutóbbi, halálosan komoly filmje, a Fehér pokol után Carnahan látható örömmel lubickol az elszállt akciókomédia műfajában, és a végére még a kissé epizodikus történetvezetést is összefonja egy szép egésszé – annak ellenére is, hogy a finálé kicsit laposra sikeredett az azt megelőző tébolydához képest. De nem is a sztori a lényeg: a Stretch-et a gegek precízen megszerkesztett sorozata, az „egyre többet és egyre gyorsabban” elvének hibátlan alkalmazása, a vicsorgó Hollywood-szatíra és az értő rendezés adja el (tele van a film okos és frappáns, de soha nem hivalkodó képi megoldásokkal).
És persze a főhős karakterfejlődése. Mert lehet, hogy Carnahan most egyáltalán nem veszi komolyan magát, de attól még a pályafutását meghatározó macsóságról esze ágában sincs lemondani. A Stretch a poénok és a hajszák kavalkádja alatt – nyilván harsányan és abszurdan – arról szól, hogy egy élet által megrágott, kiköpött és megtaposott, jámbor férfi a sarkára áll, szemébe néz a világnak, és közli vele, hogy: nem, te baszd meg! És dőljön csak össze minden, kapja csak be mindenki, szabaduljon csak el a pokol is, ha kell.
Patrick Wilson meggyőzően és szimpatikusan hozza a kisembert, aki egyszer csak úgy dönt, hogy minden odds ellenére a nagyok ligájában akar játszani, és aki ráébred, hogy a nagy nyomás alatt sokakkal ellentétben nem összeroppan, hanem megerősödik. Színészileg mégis a szinte felismerhetetlenségig torzonborz Chris Pine viszi a filmet Karos, a félőrült, vagyonát mindenféle illegális gazdaságpiaci manipulációkkal összeharácsolt milliárdos szerepében - eleve, első jelenetében csupasz seggel és kilógó herezacskókkal csúszik végig Stretch limuzinjának szélvédőjén – ilyen belépőt nehéz überelni. Meg ott van még Jessica Alba (a diszpécser), akiről kiderül, hogy hihetetlenül aranyos tud lenni, amikor éppen nem játszik rá arra, hogy ő a szuperdögös Jessica Alba.
A Stretch egyértelműen kultgyanús cucc, aminek egy sikertörténetnek kellene lennie – hogy (legalábbis egyelőre) nem az, az annak köszönhető, hogy a Universal érthetetlen módon elkaszálta a tervezett mozis bemutatóját, és miután egyetlen más stúdió sem harapott rá a már kész műre, végül zéró marketinggel felokádta iTunesra, Amazonra és VOD-re. Azt hiszem, dupla irónia van abban, hogy Hollywood először pénzelt, aztán meg lényegében kinyírt egy filmet, ami Hollywoodot egy eszement, beteg és abszurd helynek ábrázolja.
Mindenesetre kár: a Stretch ugyan messze nem az év egyik legjobb filmje, de hogy az egyik legszórakoztatóbb, az biztos. Sőt: 2014 nagy bűnös élvezete.
