Manapság egyre ritkábban tapasztalható, éppen ezért feltűnő erény, ha egy film már első perceivel képes tisztán tudatosítani, hogy minden ízében minőségi munka: a fényképezés, a zenehasználat, a korhangulat tökéletes, a színészi játék pár egyszerű gesztus alapján meggyőző, a karakterek azonnal felkeltik érdeklődésedet, a történet kézen fog, és előzékenyen utazásra invitál. A Kétarcú január (The Two Faces of January) ilyen mozi, erős , láthatóan a legapróbb részletekig átgondolt szerkezetű, feszült és fordulatos thriller - az agyba ugyan nem ég bele, de jó ízlése és természetes eleganciája emlékezetes élménnyé emelik.
Az athéni idegenvezetőként (és piti csalóként) dolgozó, fiatal, kivételesen intelligens, amerikai Rydal (Oscar Isaac) találkozik a jómódú, ám meglehetősen rejtélyes, sötét ügyeket bonyolító Chester MacFarlanddel (Viggo Mortensen), és annak gyönyörű feleségével, Colette-tel (Kirsten Dunst). A különös trió Chester meggondolatlanságának és zabolázhatatlan erőszakosságának köszönhetően egyre veszélyesebb szituációkba sodródik, egymásnak ellentmondó érdekeik, a szerelmi féltés és a lemoshatatlan bűnök súlya pedig olyan labirintusba vezeti őket, amelyből nem mindegyikük lelhet kiutat.
A korábban forgatókönyvíróként tevékenykedő (többek között neki köszönhetjük a Drive - Gázt! szkriptjét), iráni származású Hossein Amini rendezőként való debütálása kivételesen imponáló: a direktor veterán filmkészítőkhöz méltó magabiztossággal teremti meg filmje atmoszféráját, és hiánytalanul birtokolja a szakmai eszközöket, amelyek segítségével végigviheti szimpatikus koncepcióját: egy klasszikus vonalvezetésű, a szó lehető legnemesebb értelmében véve "régivágású" thriller prezentálását.
A Patricia Highsmith bestselleríró (Tom Ripley kalandjainak krónikása) regényét alapul vevő, a rendező által jegyzett forgatókönyv komótosan, a viszonyokat egyszerű eszközökkel, de precízen vázolva indít, majd egy hulla felbukkanásakor csúcssebességbe kapcsol, hogy aztán lassú, de szakadatlan feszültségű ritmusra váltson, a fináléra pedig ismét nyaktörő iramot diktáljon. Alfred Hitchcock legerősebb munkáinak szelleme kísért, a '60-as évek hangulata tökéletesen elevenedik meg a stílusos ruhákban, napszemüvegekben és frizurákban, a görögországi kulisszák pedig kortalan egyetemességet biztosítanak a történésekhez. A Kétarcú január bravúrja, hogy maradéktalanul megidézi azokat az időket, amelyekben egy thriller még a karakterei viszonyrendszerével és a fordulataival, nem pedig hatásvadász sokkeffektekkel keltett feszültséget, közben mégis abszolút mai film, képi megoldásai és narratívája teljes mértékben érvényesek.
Marcel Zyskind operatőr kompozíciói méltóságteljesek, de nem hivalkodó esztétizálással, vagy zavaró merevséggel szerkesztettek, az (egyetlen, de lebilincselően izgalmas) utcai üldözéskor pedig kézikamerával ered szereplői nyomába, és így is képes tartani magát a minőségi, tiszta képekhez. Alberto Iglesias zeneszerző (a Suszter, szabó, baka, kém komponistája) dallamai lenyűgözően eredetiek, magasan kiemelkednek az egyre sablonosabb filmzenei kínálatból, jazz-alapú, andalító zongorafutamokkal és zaklatott, vibrálóan heves vonósokkal egyaránt sikerrel operál.
A színész-trió minden tagja remekül teljesít: Isaac szimpatikus visszafogottsággal hozza az okos, élelmes, jelentéktelen csalásokkal és csábításokkal szórakozó, de a valódi rosszindulattól tartózkodó, az erőszaktól irtózó, a történet során férfivá érő Rydalt, Dunst pedig végre valódi, felnőtt, nagybetűs NŐT, nem pedig szexi tinilányt játszhat, és látható lelkesedéssel, meggyőzően alakít. A legkomplexebb feladat Mortensené: egy önző, dominanciáját környezetének minden tagja felé szakadatlanul hangsúlyozó, erőszakos seggfejet kell esendőnek és emberinek ábrázolnia, de tökéletesen teljesít, drámája megrázó, tragédiája mélyen átélhető, kivételes karizmájával és megjelenésével pedig olyan ikonikus sztárokat idéz, mint a fiatal Robert Redford vagy Gregory Peck.
Bár a film kétségkívül míves, önmagával és nézőjével szemben maradéktalanul igényes alkotás, valódi katarzist nem okoz: a szkript egy ponton felvillantja egy kőkemény bosszúfilm lehetőségét, ez az ígéret azonban beteljesületlen marad - ugyanakkor erényként is elkönyvelhető, hogy a rendező-író nem kíván felesleges erőszakot alkalmazni a szórakoztatásunkra, visszafogottságával tüntet egy olyan korban, amelyben a nézők egy thrillertől értelemszerűen vérfürdőt és kendőzetlen brutalitást várnának.
A Kétarcú január az európai művészfilmek intelligenciáját vegyíti a legnemesebb hollywoodi hagyományok felelevenítésével, stílusos, bölcs, minden ízében vonzó mozi. Ritka kincs - becsüljük meg.