Utálom, ha elhúzzák az orrom előtt a mézesmadzagot. Ki ne utálná? Rossz érzés nem azt találni a dobozban, ami a csomagoláson szerepelt. A The Civilization Blaster (Zetsuen No Tempest) még ennél is ármányosabb gonoszsággal tolja fel hüvelykujját a valagunkba, mert a 24 epizódos anime első nyolc része maga a mézesmadzag a hangulatos alapozással, az érdekfeszítő felvezetéssel, a lecsó közepébe csapó eseményekkel és a két ígéretes főszereplővel. Ami azonban utána következik, több mint hervasztó.
Shirodaira Kyou (Spiral) mangáját 2012-ben a Bones adaptálta tévéképernyőre, és eleinte szerencsére szállították is a tőlük elvárt minőséget. Fogalmam sincs, mi lehetett az oka annak, hogy valaki menet közben meggondolta magát – arról ugyanis, hogy az elejétől fogva ez volt a koncepció, nem vagyok meggyőződve. A The Civilization Blaster (továbbiakban TCB) története adott, de ahogy előadják, azzal már vannak problémák.
A sztori főszereplői Yoshino és Mahiro, két jó barát. Életük kisiklott, amikor rábukkantak Mahiro mostohahúgának holttestére, akibe titokban mindketten szerelmesek voltak. A nyitóepizódban saját vérmérsékletüknek megfelelően ismerjük meg őket: Mahiro szüntelenül lobogó dühét kizárólag a bosszú csillapíthatja, Yoshino viszont csöndes mélabúval, beletörődéssel éli mindennapjait. A tehetetlenség köde talán örök őrlődésre kárhoztatná őket, ha a világ érintetlenségére vigyázó mágusok klánjának egy tagja, Samon, nem száműzné vezérüket egy lakatlan szigetre.
Hakaze, a varázslók vezérnője (rongyos ruhájában az aktuális fan-service-ről gondoskodik) mágiája furfangos használatával sikeresen paktumot köt a bosszúszomjas Mahiroval: a varázslónő segít neki felderíteni húga halálának körülményeit, a fiú pedig cserébe segít megakadályozni Samon terveit, amelyek látszólag homlokegyenest ellenkeznek a klán céljaival. Létezik ugyanis két világerő, az Eredet Fája és a Kivonulás Fája (Tree of Genesis és Tree of Exodus), amik valóban két óriási faként manifesztálódnak, és habár ez a sorozat elején még elég ködös, a lényeg az, hogy amelyik előbb felébred, az elpusztítja a világot. Vagy pont fordítva, megmenti. Attól függően, kinek hiszünk, a klánja hitét meghazudtoló Samonnak, vagy a genezisfa oltalma alatt álló Hakazének.
Yoshino és az átmenetileg mágikus erőre szert tevő Mahiro elindul a fákat rejtő Fuji-hegy felé, miközben körülöttük az ébredező fák magvai városokat irtanak ki, minden élőt fekete fémmé változtatva. A hirigbe beszáll a japán hadsereg is, így a fiúk útját titkos ügynökök és mágiahasználók keresztezik. Szerencsére a szálak kibogozódnak, a klisészámba menő össznépi haddelhadd pedig elmarad az intelligens megoldásokat kereső karaktereknek hála. A két fiú érdekes személyiség, a köztük lévő dinamika jól működik, az akadályok legyűrése és a múlthoz való ragaszkodás miatti visszaemlékezések kellemes ütemben váltogatják egymást, apránként tárva fel titkaikat, vágyaikat és varázsolva őket élővé, elfogadhatóvá.
Utazásuk közben roppant hangulatos helyekre vetődnek el, a késő őszi, kora téli táj gyönyörűen megrajzolt, és különösen a harci jelenetekben jók az animációk. A „főgonosz” személyének kérdésessége, az eltérő szempontok ütközése, a „mi van, ha mégis nekik van igazuk” kényes kérdésének felvetése pont az a fűszer, ami még izgalmasabbá teszi az egész szituációt. Ehhez körítésnek kapunk egy furcsa, ám logikusnak tűnő mágiarendszert, aminek használata sarokkőként funkcionál a sztori kanyarjaiban. Ezek így együtt egy nagyon jó animét eredményeztek volna. Csak hát ott van az a "volna"...
A nyolcadik epizód után a sorozat sajnos behúzza a kéziféket, és előveszi az egyik tipikus költséghatékony trükköt: az egymással szemben álló karakterek több részen átívelő verbális küzdelmét. Odalesz a vagány bunyó, a menő animáció, az ötletes megoldások, a szomorkás, de mégis vérgőzös hangulat – minden szereplő egy helyben áll, mint ama bizonyos szerszám a lagziban, és taktikai csapás céljából sebészi pontossággal időzített infomorzsákkal végeznek mentális kötélhúzást. A sorozat felénél bekövetkező Fordulat pedig nem csupán a történetre, a karakterekre és a világra van hatással (ami pozitívum), hanem az előadásmódra is (ami negatívum) – holott ennek nem kellene így lennie.
A komor hangvétel egy szempillantás alatt megy a trágyadombra, helyette helyzetkomikum, blőd és erőltetett, de erőtlen humorkodás, egy helyben topogás, szellemi erőpróbák hervadt kisülése és sehová ki nem futó ötletek bedobálása kerül előtérbe. A történet? Hát, az úgy megyeget a maga útján, szerencsére igyekszik logikusan továbbvinni a főszálat, és egyedül ez sarkallott csak maradásra - tetszett a felvázolt ideológiai ellentét elkerülhetetlennek látszó végkifejlete, a különféle szemben álló felek békekötése, a Fordulat utáni helyzetre adott reakciók, illetve bizonyos karakterek megváltozott status quo-ja. De ha nem lett volna jó az első harmad, hanem kapásból holmi férfibugyi vásárlással indítanak (igen, ilyen megtörténik), biztos nem maradok a sorozat mellett.
Továbbá mindenképpen szót kell ejteni egy másik, a TCB-n végigvonuló hangsúlyos koncepcióról: Shakespeare-ről. Pontosabban A Vihar és a Hamlet című darabokról, de itt-ott megbújva fellelhetőek más művek részei is. A szereplők ugyanis úton-útfélen az írógigásztól idézgetnek, sőt, Mahiro meggyőződése, hogy a történetük csakis tragédiaként érhet véget, míg Yoshino szerint ennek nem feltétlenül kell így lennie, még kifuthat a sztorijuk egy békésebb, boldogabb befejezésre is. Szerencsére ezt a motívumot nem erőltették túl, hellyel-közzel még illik is a történetbe, bár néhány alkalommal azért kilógott a lóláb - a kevesebb több lett volna.
Félreértés ne essék, nem érfelvágós drámára vágytam, nem is mondanivalótól mentes csataparádéra – egyetlen előzetest sem néztem meg előtte, baráti ajánlás végett döntöttem a TCB mellett. Azt a bizonyos első nyolc rész által felépített kerek egészet (fan-service ide vagy oda) vártam volna a továbbiakban is. Túl nagy kérés? Nem hiszem. Mindenesetre, aki jobban szívleli a vicces hangvételű animéket, az bírja ki valahogy az elejét, mert a történet maga jó, a befejezés szintén, ám fordított esetben nem merem ajánlani… ha taszít, hogy egy komoly anime hirtelen ökörködésbe torkollik, inkább bele se kezdj, legalább nem fogod bánni utólag. Én szóltam.