Avengers & X-Men: Axis #2
Történet: Rick Remender
Rajz: Adam Kubert
Marvel Comics
Rég öklöztem kisfiús lelkesedéssel akkorát a levegőbe egy szuperhőssztorit olvasva, mint a Marvel új crossover-égzengése, az Avengers & X-Men: Axis második számának végén. Pedig maga a képregény egyébként messze nem tökéletes – a legfőbb gondom Adam Kuberttel van, aki saját magához képest hihetetlenül trehány munkát végzett. Minden elnagyolt, zavaros és összecsapott, ami persze lehet, hogy azért van, mert rohamtempóban kellett dolgoznia (csak ez engem, mint olvasót, nem vigasztal): az Axis heti, nem pedig havi megjelenésű sorozat.
A sztoriban se sok olyasmit találni, amit még nem láttunk volna százszor, de hát nincs mit tenni, az efféle crossoverek jellemzően két dologról szólnak: a hősök összejönnek, hogy szétverjék egymást, vagy összejönnek, hogy szétverjék a gonoszokat. Szerencsére most az utóbbiról van szó, mert a belharcok már évek óta egyre unalmasabbak (a tavalyelőtti Avengers vs. X-Men konkrétan katasztrofális volt). A nagy mumus ezúttal a Red Skull, és már ennyiből, meg az író személyéből is kitalálható, hogy az Axis az Uncanny Avengers történetszálait görgeti tovább.
Remender vállalt némi kockázatot azzal, hogy visszahozta a rosszemlékű ’90-es évek egyik rosszemlékű crossoverének rosszemlékű „karakterét”, Onslaughtot – a „faszom se kíváncsi rá” ugyanis enyhe megfogalmazása a rajongók vele kapcsolatos érzéseinek –, de be kell látni, hogy a szerepeltetése mögötti logika nehezen kezdhető ki. A Red Skull megszerezte magának a halott Xavier agyát, és ezzel a képességeit, így amikor Magneto kinyírta őt, elszabadult a professzor elméjének ez a sötét, gyűlölettel teli oldala. Ezzel állnak most szemben az Avengers és az X-Men tagjai, miközben ellenségük masszív telepatikus képességeinek hála az egész világot elönti a gyűlölethullám, és a Földet lassan felemésztik a zavargások.
Ez kicsit olyan, mintha Remender első Uncanny Avengers-sztorijának monumentális léptékben való újrahasznosítása lenne, legalábbis addig, amíg el nem jutunk egy már-már posztapokaliptikus szcenárióig – amiből megint csak volt egy rakás az utóbbi években. De Remender átkozottul jól ír, na, és egyszerűen képtelen vagyok megunni a húzásait, még akkor is, ha olyan ósdi eszközökhöz folyamodik néha, mint hogy a karakterek hangosan kommentálják, hogy mit csinálnak éppen, milyen különleges képességük használatával. És mindig van ideje a grandiózus haddelhadd közepette pár remek karaktermomentumra, és egy-egy jó poénra. Ezt a számot pl. már csak azért is megérte elolvasni, ahogy a világ sorsáért vívott küzdelem közepén Magneto verbálisan szopatja Vasembert.
Ja, és a cliffhanger – hát, ezt nem láttam előre. Nem lövöm le, hogy miről van szó, de iszonyúan badass. (Rusznyák Csaba)
Birthright #1
Történet: Joshua Williamson
Rajz: Andrei Bressan
Image Comics
From Zero to Hero: a koncepciót már unalomig ismerjük, a szürke, hétköznapi világunkból a kimerülhetetlen fantáziával ellátott gyerekek átkerülnek egy csodás, mágikus világba, ahol kiválasztottként üdvözlik őket, és hosszú hányattatások és kalandok sora után belenőnek a szerepükbe, hogy végül legyőzzék a gonoszt, és megmentsék Oz birodalmát, Narniát, vagy esetleg Fantáziát. Joshua Williamson, aki az Image égisze alatt olyan címekkel tette le a kézjegyét, mint Nailbiter és a már általunk is méltatott Ghosted, ezúttal egy igazi eposzi fantasybe vágta a fejszéjét, ráadásul fejtetőre állította a világok között átjáró gyerekhéroszok toposzát.
A tizenegy éves Mikey éppen születésnapján tűnik el az erdőben, miközben az apjával játszik, a tragédia pedig teljesen tönkreteszi az egyébként idilli családot. A médiacirkusz a valószínűsíthető emberrablást az apa által elkövetett gyerekgyilkossággá fújja fel, az ennek befolyása alá került anya beadja a válópert, férje, a lelkiismeretfurdalástól marcangolt Aaron az alkoholba menekül, az idősebb testvér, Brennan, pedig a reményt fel nem adva kutat öccse után.
Pontosan egy év múlva azonban felkeresi őket az FBI nyomozója, mert a segítségükre van szüksége: a kihallgatószobában van egy középkori páncélt viselő felnőtt férfi, aki azt állítja, hogy ő Mikey. Elmondása szerint megjárta Terrenos birodalmát, kiállta a próbákat és megtörte Lore istenkirály rémuralmát, most pedig visszatért, hogy végre újra láthassa a szüleit. Valóban az eltűnt fiú az ismeretlen, és ha igen, mit keres valójában újra a mi világunkban? Az első füzet egy irdatlanul pofátlan cliffhangert dob az arcunkba, és a java még bőven hátravan, hiszen a profi felvezetésből nyilvánvalóvá válik, hogy Williamson párhuzamosan fogja elmesélni Mikey terrenosi kalandjait és visszatérésének következményeit a jelenben.
Bressannak köszönhetően a pazar fantáziavilág egyszerre idézi meg Jim Henson Fantasztikus labirintusát és Tolkien Gyűrűk uráját - mind a trollszerű, két marokra fogott óriási csatabárdot forgató mentor és a kiválasztottat tanítani hivatott szárnyas gyerekcsapat telitalálat: könnyen lehet, hogy megérkezett a Saga és a Fables régen várt trónkövetelője. Soha jobbkor, urak, soha jobbkor. (Nagy Krisztián)
Gotham Academy #1
Történet: Becky Cloonan és Brenden Fletcher
Rajz: Karl Kerschl
DC Comics
Az DC legutóbbi, 2011-es, hamvába holt tabula rasája nekem is lehetőséget adott, hogy újra belevessem magam az újraindított univerzum sorozataiba, és bár találtam néhány kiemelkedő címet (Wonder Woman, Animal Man, Frankeinstein - Agent of S.H.A.D.E., Batman Incorporated) a többség visszahullott a középszerűség posványába, én pedig újra elvesztettem az érdeklődésemet a Második Számú Nagy füzetei iránt. Az ingerküszöbömet azóta a kötelező Grant Morrison-agymenésen kívül (The Multiversity) mindössze két új cím érte el, az egyik a Ben Templesmith illusztrálta Gotham by Midnight (megjelenés novemberben), a másik a Becky Cloonan (Demo, The Mire, Wolves és a méltánytalanul kevéssé ismert American Virgin) jegyezte Gotham Academy. Utóbbi koncepciója végre friss vért pumpál a jelmezes igazságosztókkal teli Batmanverzumba, hiszen emberfeletti képességek nélküli, magániskolába járó tinédzserekről szól, akik belebotlanak a Scott Snyder-féle Gotham sötét történelmének titkaiba.
Az első füzet rögtön in medias res indul: a főszereplő Olive Silverlock már második évét kezdi az Akadémián, mi pedig egyelőre csak találgathatjuk miért szakított a suli legnépszerűbb fiújával, miért rémíti meg a Batmannel való találkozás gondolata, vagy mi történt az előző nyáron. Jelenleg expasija húga, az elsőéves, térképbolond és minden lében kanál Mia „Maps” Mizoguchi felett kell gyámkodnia az igazgató parancsára, és ez a legkevésbé sincsen ínyére.
A felvezetés ugyan egyelőre kimerül a népes szereplősereg bemutatásában és egy félresikerült szellemvadászatban, de az expozíció egy Kincsvadászokba (The Goonies) oltott Harry Pottert sejtet, márpedig ifjúsági regényként működő képregényből elég nagy hiány van manapság, úgyhogy ennek bőven van helye a többi DC sorozata mellett. A rajzstílus és a meleg színek használata ráerősít a történet rajzfilmes hangulatára, és ez nem véletlen, a szerzők egyik inspirációs forrása ugyanis a Batman: The Animated Series volt. Bár kérdés, hogy a képregény mennyire fog ügyesen egyensúlyozni a tinidráma és a Batman-mitológia sötét titkai és utalásai között, egyelőre úgy tűnik sikerült igazán egyedi színt vinni a DC kiadványainak palettájára. (Nagy Krisztián)
Hawkeye vs Deadpool #1
Történet: Gerry Duggan
Rajz: Matteo Lolli és Jacopo Camagni
Marvel Comics
Sosem voltam a számomra érthetetlen fankultuszt élvező Deadpool rajongója, valahogy sosem ültek a jobbára harsány és erőltetett poénjai, de amint azt a Hawkeye sorozat rebootja kapcsán már elismertem, nincsen rossz karakter, csak rossz író. Azt sem gondoltam volna, hogy valaha Moon Knight (kösz, Bendis!) , Jamie Madrox (örök hála, Peter David!) vagy Clint Barton (Matt Fraction, az adósod vagyok!) alkotják majd számomra a Top3-at a Marvel karakterei közül. Azért így is félve lapoztam bele a Hawkeye vs Deadpool nulladik számába (különösen, hogy Duggan neve semmit sem mondott számomra), de az annyira meggyőző volt, hogy maradtam a következő füzetre is.
Halloween estéje van, a különösebb sminket és jelmezt nem igénylő Deadpool a gyerekeivel jár házról házra, és természetesen épp Hawkeye lepukkant épülete előtt, Brooklynban szabadul el a pokol: Bartontól egy ismeretlen kér segítséget, de egy Megtorlónak és egy Fenegyereknek öltözött fegyveres megöli, mielőtt elmondhatná mi vagy ki elől menekül, a lövésekre pedig tiszteletét teszi a regenerálódó zsoldos is.
A történet McGuffinja nem túl eredeti, újra a S.H.I.E.L.D. ügynökeinek listája forog veszélyben, de mindezért bőven kárpótol a két főszereplő közti, meglepően jól működő kémia. Duggan nagyon ismeri mindkét karaktert, sőt, remekül használja a Hawkeye sorozat eszköztárát is, mi több, a mellékszereplők is kapnak egy kis reflektorfényt (hajszál híján múlt, hogy Kate Bishop nem fért be a Top3 szuperhős listámba). A háttérből az eseményeket irányító Fekete Macska nem cicázik, Typhoid Maryt és egy halom agymosott, szuperhősnek öltöztetett elmegyógyintézeti ápoltat szabadít hőseinkre és úgy tűnik, míg ők jobbára a legnagyobb paranormális detektív, Hellboy módszerét követve agyba-főbe veretik magukat, Kate lehet az, aki a maga szakállára elindított nyomozás során megoldhatja az ügyet.
Matteo Lolli ismét egy újabb név, amit érdemes megjegyezni, mert humor ide vagy oda, a fiatal olasz rajzoló kelti igazán életre a lendületes akciót, és a Hawkeye-sorozat Fraction-Aja párosának rendhagyó technikáját is tökéletesen használja fel. Azt hiszem mostantól egy picivel nagyobb lelkesedéssel nézek a beharangozott Deadpool-film elébe. (Nagy Krisztián)
Wytches #1
Történet: Scott Snyder
Rajz: Jock
Image Comics
Nem győzzük dicsérni az utóbbi egy-két évben az Image-et a GeexKomix hasábjain, és ennek igen jó oka van – annak, ami az amerikai képregényes szcénában jelenleg igazán ötletes, innovatív és izgalmas, úgy kábé, ó, a kétharmadát simán ennek a kiadónak köszönhetjük. De Fatale ide, Saga oda, nekem azzal még külön belopták magukat a szívembe, hogy egyre nagyobb teret kap náluk a horror is – és most nem a gimmickekre épülő májerkedésekre (Nailbiter) meg a trendi, posztapokaliptikus mészárszékekre (Spread) gondolok, hanem az olyan igazi, zsigeri, kemény horrora, amitől végig fut a hideg az ember hátán.
Nyáron már írtunk Robert Kirkman, a The Walking Dead alkotójának sorozatáról, az Outcastról (ami azóta is remek), és most itt van egy másik nagy sztáríró, Scott Snyder régóta beharangozott új nagy dobása: a Wytches. Az Outcast már csak azért is kézenfekvő párhuzam, mert ahogy Kirkman kicsit új oldaláról akarja megközelíteni az ördögűzős horrort, úgy Snyder is azt ígéri, hogy valamiféle friss csavart visz a boszorkányokról szóló rémtörténetekbe – és az első szám alapján ez sikerült is neki. Nem csak szerintünk: Hollywood (konkrétan Brad Pitt cége, a Plan B) már le is csapott a filmjogokra.
A Wytches főszereplője egy Sailor nevű tinédzser lány, aki szüleivel egy új városba költözik egy meglehetősen ronda iskolai incidens után, és… de igazából teljesen mindegy. A környékbeli erdő fáiban rettenetes lények lapulnak (Sailor korábbi lakhelyén is azok okozták az említett incidenst), ésígytovább, de 26 oldal után még úgyis korai lenne arról beszélni, hogy mi van az események hátterében, és hogy hová tartanak a szálak.
A lényeg, hogy Snyder sztorija az a klasszikus jellegű horror, amiben simán megvan a potenciál az olvasó beszaratására. Nincs trükközés, nincs metafiksön meg kikacsintás, sem gimmick vagy látható trendkövetés, csak láncfűrésszel is alig vágható atmoszféra és az ismeretlentől való rettegés van. A Wytches okos, mégsem az agyat igyekszik megdolgoztatni, érzékeny, mégsem a szívet vagy a könnycsatornákat célozza; egyszerűen félelmetes. Alattomosan belesúgja a füledbe, hogy hiteddel ellentétben kurvára nem vagy biztonságban, mert vannak ebben a világban dolgok, amiket nem értesz, és amik éjszaka eljönnek érted.
Jock pedig ezzel kapott egy olyan képregényt, amiben tényleg kiélheti magát: sajátosan elnagyolt, durva vonásai fantasztikusan passzolnak a sötét, felkavaró témához, a horrorjelenetekben valósággal brillírozik – a kép Matt Hollingsworth hátborzongatóan jól eltalált, visszafogott, hangulatos színezésétől lesz teljes. A Wytches simán az év egyik legjobb képregényes debütálása. (Rusznyák Csaba)
