Itt a vég, konganak a harangok, potyognak a könnyek, lekókadnak a fejek, gyulladnak a gyertyák, indulnak a gyászmenetek: Rozsomák meghalt (de legalábbis – ismerve a halál és a szuperhős szavak közti relációt: „meghalt”). Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy egyfajta „újságírói” trollkodásként csak annyit kaparok ide: so what?
Nem azért, mert nem szeretem a karaktert – épp ellenkezőleg. Bár a ’90-es és a 2000-es években, a múltja folyamatos basztatásával (Égj az írók poklában, Daniel Way!) egyre jobban és jobban lejáratták/krónikusan túlhasználták, ráadásul még a szivarjaitól is megfosztották (hiába, már semmi sem szent) azért még mindig ő a Marvel leginkább cool és badass karaktere. Na, jó, a második a Megtorló után.
De hosszú hónapok óta tudtuk, hogy el fog patkolni, elvégre szanaszét hirdették és cikkezték mindenfelé, akkora publicitást kapott, mintha a második eljövetelről lenne szó, és hát az isten szerelmére, mégiscsak az a négyrészes minisorozat címe, hogy Rozsomák halála. És hiába kompetens író az utóbbi egy-két évben a nagyok közé emelkedett Charles Soule (Swamp Thing, She-Hulk), hiába remek szuperhősrajzoló Steve McNiven, ez az egész egyszerűen bűzlik.
Amikor Amerika Kapitány „meghalt”, annak volt értelme: Ed Brubaker két éven keresztül vezette fel a csillagos-sávos hős bukását egy modern, kényelmetlenül komplex világban, amelyben a végsőkig idealista propagandahős nyilvánvalóan nem találta a helyét. Amikor Pókember „meghalt”, annak volt értelme: Dan Slott éveken át gyúrt a dologra Octopus doki halálos betegségével, aztán pedig a hatereken kívül kábé mindenki állát a padlóhoz szögezte a következménnyel, a Superior Spider-Mannel. És persze, azóta a Kapitány és Póki is visszatértek, de nem ez a lényeg (aki még valamiért nem tudná, most egyszer s mindenkorra jegyezze meg: olyan, hogy „halott szuperhős”, nem létezik), hanem az, hogy ezek az elpatkolás-gimmickek átkozottul jó sztorikkal jártak. De a Death of Wolverine? Na, annak pont nincs semmi értelme.
Paul Cornell (már elnézést, de: borzalmasan szar) Killable című története, amelyben Rozsomák elvesztette az öngyógyító képességét (éppen tavaly tavasszal, amikor a második önálló mozifilmjében hasonló sorsra jutott – marketing és árukapcsolás, check), valamennyire igyekezett felvezetni ezt a minisorozatot, de kár volt a gőzért. A Death of Wolverine-ben semminek sincs jelentősége, nem ered sehonnan, nem tart sehová, nem szól semmiről. Tudom én, hogy az ilyen hőshalálok (aztán meg a feltámasztások) miről szólnak, nem ma jöttem le a falvédőről, de ebben már a szúnyogszellentésnyi erősségű illúziója sincs meg annak, hogy a történetmesélési vágy szülte, és nem a marketinggépezet.
Szóval, a sztori szerint az öngyógyító képessége nélkül maradt Logan bosszúszomjas ellenségei (van pár ezer) új kedvenc célpontjává válik, főleg, hogy valaki akkora vérdíjat tűzött ki a fejére, amekkorából még Görögországot is ki lehetne húzni a szarból. Hősünk, tudván, hogy immár csaknem normál emberként esélye sincs a túlélésre, eltünteti a nyomait, és felszívódik a világ egy isten háta mögötti zugában, hogy elrejtőzz- fuck it, fejjel előre nekiront a gazoknak. A Viperától Kardfogún át Ogunig felbukkan a Rozsomák-kánon több nagy, klasszikus rohadékja, hogy végül eljussunk a főgecihez, Dr. Corneliushoz: ahhoz az emberhez, aki annak idején „megajándékozta” Logant az adamantium csontvázával, és azzá tette őt, aki, pontosabban: ami.
Értem Soule szándékát, hogy a doktor szerepeltetésével egyfajta kört zárjon be, és az is egy jó gondolat, hogy a szálakat mozgató gazembert is valamiféle megváltás iránti vágy mozgatja, még ha az romlott és megalomán is. De a négy füzet túl kevés, annak a kevésnek pedig túl nagy része megy el méretes képekre és szép harcjelenetekre, hogy a sztorinak ezeket a motivációs és morális nüanszait legalább minimális szinten komolyan lehessen venni. Az egésznek nincs súlya, nincs tétje, nincs kontextusa, elmesélhették volna 10 éve vagy 20 év múlva, tökmindegy, csak lóg a levegőben, mert valaki a Marvelnél éppen észrevette, hogy Rozsomák neve mellett még nincs pipa a „meghalt” rubrikában.
Mondom, Soule nem rossz író, és elismerem, az, hogy a főhős halálát adamantium okozza, egészen ügyes, mondhatni, ironikus húzás – de a hozzárendelni kívánt katarzis a legkevésbé sem működik. A koncepció az, hogy Rozsomák az élete utolsó másodperceiben megbékél magával, vagyis Soule egyfajta megváltástörténetre futtatja ki a dolgot. Csakhogy Logan az utóbbi hosszú éveket tükörképének átkozásával töltötte, merthogy szerinte: ő csak egy gyilkos, egy állat, az ő hibájából meghalt egy rakás ember, meg eleve, ő maga megölt egy rakás embert, köztük a saját fiát is, etc. etc.
Az persze nem Soule hibája, hogy Rozsomákot az utóbbi időkben mindenki a nyavalygó önsanyargatás melodrámájában fojtogatta, mert történeteseten nem volt jobb ötletük, de mindegy is, a lényeg, hogy a megváltástörténet nem működik, ha a megváltás csak úgy a semmiből, vagy pontosabban, forgatókönyvírói szeszélyből jön. Azok után, amennyit a főhős gyötrődött a saját döntéseivel és az életmódjával kapcsolatban, egy kicsit kevés az, hogy „ó, meg fogok halni… hát, akkor megbékélek magammal, mert végül is mér’ ne.” Hamis, hazug és üres.
Mellesleg: Rozsomák láthatóan és egészen egyértelműen meghal, szóval annál, hogy „csak úgy tűnt, mintha”, egy kicsit kreatívabb magyarázatot kell majd kiagyalnia a Marvelnek, amikor visszahozza az élők közé. Mert vissza fogja hozni. Egy szuperhős sem maradhat halott. Túl sok ember élete merhandise sorsa függ tőle.
