„Azt hiszed, tudod, milyen szörnynek lenni?” Kérdezi az erdélyi barlang sötétjében évszázadok óta bujkáló, elátkozott vámpír Vlad hercegtől, aki a törökök kényszerű szolgálatában kiérdemelte a „nyársaló” nevet. A kérdés jogos, bár csak egy kis idő elteltével jövünk rá, hogy akár hozzánk is intézhették volna a főszereplő helyett. Merthogy mi, nézők kurvára nem tudjuk meg ebből a filmből, hogy milyen egy szörny, annak ellenére, hogy elvileg pont a horror műfajának egyik legnagyobbikáról szól.
Az ismeretlen Drakula a vámpírmítosz egy újabb kilúgozása. Magasról szarik mindarra, amit a vérszívók valaha is jelképeztek az emberi kultúrában, a helyzetet pedig súlyosbítja, hogy ez nem pusztán „egy” vámpírról szól, hanem magáról „A” vámpírról. Bram Stoker nemhogy forog a sírjában, hanem egyenesen kimászik belőle, és az éj leple alatt felkeresi a film készítőit. Legalábbis remélem.
A Universal szándéka az, hogy a klasszikus rémeit (Drakula, Frankenstein, Farkasember stb.) felhasználva egy olyan filmes univerzumot építsen, mint a Marvelé – és ha Az ismeretlen Drakula elég sikeres lesz (szerencsére nem úgy néz ki), akkor ezt használják majd ennek a tervezett univerzumnak az alapköveként.
A török invázió megállítása céljából vámpírrá váló Vlad herceg története köszönőviszonyban sincs a gótikával, de még magával a horrorral sem nagyon (PG-13!) – remek viszonyban van ellenben mindennel, ami mai, trendi, hollywoodi, sematikus és unalmas.
Az ismeretlen Drakula egy eredettörténet: darabjaira szedi a vámpírmítoszt, és sablonos, magyarázkodó, szájbarágós hőspanelekből kalapálja össze újra, kihagyva belőle mindent, ami erőteljes, zsigeri és félelmetes lehetne.
Az ismeretlen Drakula egy szuperhőstörténet: vámpírrá válása másnapján Vlad sziklákat tör, denevérekké válva repked, és vigyorogva élvezi új képességeit, amelyekkel később egy egész hadsereget megállít a jó ügy érdekében. (A forgatókönyv és a szöveg primitív mivoltára jellemző, hogy amikor Vlad észreveszi megvágott kezének természetellenesen gyors gyógyulását, fennhangon megjegyzi magának: „Ez hasznos.” No shit, Vlad.)
Az ismeretlen Drakula egy CGI-jal tömött fantasy: kastélyok, uralkodók, hadseregek és csaták vannak benne, meg A Gyűrűk Urára rímelő, eposzi látképek, de olyan kivitelezésben, amelynél manapság már sokkal jobbakat csinálnak számítógépes játékok átkötő videóihoz.
Az újonc rendező és az újonc írók lényegében Coppola ’92-es Drakulájának bevezetőjét hizlalták fel egy teljes mozifilmmé, épp csak annak lenyűgöző vizualitása nélkül. A forgatókönyv majd’ beledöglik az igyekezetbe, hogy egyszerre állítsa be a félmeztelenül jó sokat mutogatott Luke Evans címbeli karakterét rettegett, kegyetlen, ezreket karóba húzó harcosnak, és patyolattiszta, békére és szeretetre áhítozó családembernek és joviális uralkodónak.
Vlad hősként való ábrázolása (olyan megjegyzésekkel, hogy „azért mészároltam le egy falut gyerekestül, hogy tíz másikat ne kelljen”) rendkívül nehézkes és nyögvenyelős. A sztori végig görcsösen kényszeríti bele őt ebbe a szerepkörbe, gondoskodik róla, hogy minden tette kényszerűségből fakadjon, eliminálva ezzel a saját döntései miatt elkárhozó ember drámájában és horrorában rejlő lehetőségeket, miközben a „körülmények áldozata” koncepció tragédiájának potenciálját a nevetségesen hollywoodi befejezés fojtja el csírájában.
És akkor még bele se mentem a logikátlanságokba, a hülyeségekbe, az inkonzisztens vágásba és sztorielemekbe. Felesleges is lenne, mert már az alapoknál bukik minden.
Kicsit olyan ez, mint a Z világháború. Nem a világ legrosszabb filmje, de pofátlanul és szégyentelenül felkoncolja a modern horror egyik alapkövét, hogy csiricsáré gimmickekkel feldíszítve közszemlére tegye a látványra éhező popcornzacskós-kóladobozos multiplex-közönségnek, és mindazt, ami egykor félelmetes és sötét volt, belekenje a nagy, egyre homogénebb blockbuster-kínálatba. Na, EZ az igazi horror.