Ezután soha nem lesz több háború – bizonygatják egymásnak és maguknak a Manhattan szereplői, ahogy 1943-ban, a világtól elzárt, új mexikói Los Alamosban (a „Domb”) versenyt futnak az idővel és a világ túlsó felén dolgozó német tudósokkal, hogy előállítsák az első atombombát. Erről szól a dolog: megmenteni annyi életet, amennyit csak lehet (naponta több ezer amerikai katona hal meg a frontokon), és véget vetni az utolsó háborúnak. Naivitás lenne ez? Önáltatás? Arrogancia? Szimpla ostobaság? Bő hatvan év távlatából könnyű pofázni, de tényleg komolyan gondolhatták a világ legnagyobb elméi, hogy egy várospusztító fegyver feltalálása örökre eltörli majd a háborúkat? Csak szét kellett volna nézniük a saját portájukon.
A WGN kábelcsatorna második saját sorozatának (az első a rossz emlékű Salem volt), 2014 egyik legjobb, mégis egyik legkevésbé tárgyalt, sőt, szinte teljesen elsikkadt újoncának alkotói kezdettől egyértelművé tették, hogy nem dokudrámát készítenek. Aki a Manhattan terv valós történetére kíváncsi, annak máshonnan kell tájékozódnia, ez a széria ugyanis, bár természetesen tartalmaz igazi történelmi eseményeket és karaktereket (mint Robert Oppenheimer), összességében fiktív sztorikkal és szereplőkkel dolgozik. És persze nem is elsősorban a tudósok munkáján van a hangsúly, hanem a kormány által annak biztosításához létrehozott mesterséges városka titkokkal, hazugságokkal, árulásokkal és paranoiával teli, fojtogató, lélek-, ember- és közösségpusztító közegén.
A Manhattan főleg Dr. Frank Winter és Dr. Charlie Isaacs karaktere körül forog. Előbbi egy nem túl népszerű, alternatív bombaterven dolgozó, többnyire lenézett és állandó erőforráshiánnyal küzdő kis tudóscsapat morózus vezetője, utóbbi pedig a „Thin Man” nevű sztárprojekt tagja, fiatal és briliáns elme, aki rakétaként emelkedik a tudóstársadalmon belül. A különböző projektek és részlegek közt szigorú titoktartás van, mindenki csak annyit tud, amennyit a munkája elvégzéséhez feltétlenül muszáj tudnia, és a tudósok saját, velük együtt Los Alamosba költözött feleségeik előtt is titkolózni kénytelenek – senki nem tudhatja, hogy min is dolgoznak valójában az ország legnagyobb koponyái.
A 13 részes első évad (már berendelték a másodikat is) viszonylag lassú tempóval startolt, és bár kezdettől fogva jó volt, úgy istenigazából csak az utolsó négy-öt részre találta meg a hangját – akkor viszont mesteri karakterdráma vált belőle, ami alattomosan, szinte észrevétlenül csúszott el a kémthriller műfaja felé. Merthogy a Dombon természetesen van egy áruló is – kilétére csak az évadfináléban derül fény, de ez nem is fontos, mert maga a kém is csak egy eszköz a Manhattan főbb motívumainak kiemelésében.
Miközben a tudósok a háborúk eltörlésén dolgoznak, kormányuk aktívan kémkedik utánuk, és már most a Hitler legyőzése utáni következő megmérettetésre, a jelenlegi szövetségesük, az oroszok elleni konfliktusra készül. Los Alamos mesterséges életterének belterjes közössége közben kitermeli a maga kis alvilágát kurválkodó katonalányokkal, zsarolásokkal, megvesztegetésekkel, összeesküvésekkel.
A titkolózás és a paranoia légköre természetesen megfertőzi a családokat és a barátságokat is. Elszabadulnak a vágyak, az indulatok, a szex és az erőszak, felszínre tör a salak, és előbb-utóbb mindenki, hajtsa akár a dicsőség, akár a megszállottság, vagy gátolja saját lelkiismerete az emberiség legszörnyűbb fegyverének megteremtésében betöltött szerepe miatt, meghasonul önmagával. Mindezt a hadsereg és a kémelhárítás szigorú, örökké figyelő, mindenhol fenyegetést látó szemei előtt, a dicsőséges Amerika által leigázott és lemészárolt indiánok földjén. A kontextus, a múlt és a lehetséges jövők súlya lehengerlő erejű.
A Manhattan egyik legszimpatikusabb vonása az, hogy ebben a morális és paranoid káoszban következetesen árnyalt karakterábrázolással dolgozik, esze ágában sincs patyolattiszta figurákat, ún. hősöket teremteni. Ahogy az el is hangzik a sorozatban: a nagy emberek nem feltétlenül jó emberek. Winternek, Isaacsnek és társaiknak mind megvannak a maguk gyarlóságaik, kicsinyességeik, sőt, adott esetben aljasságaik, mind hazudnak, manipulálnak, hol az állítólagos nagy kép, vagyis a jó (vagy annak mondott) ügy, hol pedig csak a saját érdekükben.
A Manhattan a kormányzatilag intézményesített és a személyes hazugságok és morális deficit kibogozhatatlan összefonódásának drámája, a dolog keserű iróniája pedig természetesen az, hogy ezek a tudósok a háborúk végéről beszélnek, miközben döntéseikkel, viselkedésükkel ők maguk demonstrálják az emberi természetnek azt a sötét oldalát, ami mindig gondoskodni fog róla, hogy háborúk márpedig legyenek.
A fentiek után aligha meglepő, hogy a Manhattan korrajza nem csak technikailag tökéletes: a Dombon a nőket – legyenek bármilyen briliánsak – általában csak a konyhában látják szívesen, a négereket még ott sem (generációjának egyik nagy elméje kávéhordásra van fogva, mert pechjére nem fehérnek született), és a zsidókra is ferde szemmel néznek. Ha pedig valakiről kiderül, hogy húsz éve látták egy kommunista gyűlésen, már parkol is le a háza előtt a katonai dzsip – vagy a fekete autó.
Los Alamos nem a csillagos-sávos szabadság hazája, hanem egy totalitárius miniállam. És aligha mondhatja bárki, hogy a demokrácia megőrzéséhez használt eszközök mocskossága ne lenne aktuális téma manapság.