Olvassátok el a könyvet!
De tényleg. Mint általában, most is sokkal jobban jártok.
Mégis a filmet akarjátok? Mert gyorsabb, színes, mozog és hangos, meg ráadásul még Liam Neeson is benne van? Na, jó.
Adott egy New York-i magánnyomozó, Matthew Scudder, aki egykor zsaru volt (hogy most miért nem az, az idővel kiderül a filmből), egyébként pedig úgy viszonyult az alkoholhoz, mint a szivacs a vízhez. A sztori elején 1999-et írunk, Scudder nyolc éve tiszta, és csak „fű alatt” magánnyomozó, merthogy engedélye nincs – szívességeket tesz embereknek, akik ezt ajándékokkal (diszkrét boríték) meghálálják neki. Most egy drogkereskedő fordul hozzá, mert mégis kihez forduljon egy drogkereskedő, ha nyomoztatni akar? A rendőrséghez aligha.
A fickónak elrabolták a feleségét, mire ő jófiúként viselkedett, és kifizette a váltságdíjat, mire a feleségét darabokban kapta vissza. Ez még alvilági körökben sem elfogadható magatartás. Scudder nyakába veszi a várost, és idővel rájön, hogy az emberrablókat nem csak a pénz érdekli – szeretnek ölni. És eszükben sincs abbahagyni. Innentől pedig ez már nem csak a bosszúról szól.
Hogy Scudder milyen átkozottul izgalmas, árnyalt karakter, arról hosszan lehetne beszélni, de egyrészt Forgács kolléga ezt már megtette a fent beszúrt linken, másrészt itt félig-meddig kárba veszne a dolog, mert második szélesvásznú verziója kissé kilúgozott. Mielőtt ugranál a google-ra: az első verziót Jeff Bridges játszotta a Nyolcmillió halál 1986-os adaptációjában – pocsék film volt, de ez nem Bridgesen múlt.
A Sírok között messze nem pocsék film, épp csak messze nem is olyan jó, mint amilyen lehetne, sőt, amilyennek lennie kellene – de ez nem Neesonon múlt.
Bár a színész már kezd menthetetlenül beleszürkülni az egymást követő tökös-macsós akció/thrillerszerepekbe (már úton az Elrabolva 3., amiben egyébként nem rabolnak el senkit), itt most ragyogóan alakít, utoljára a Fehér pokolban volt ilyen jó (oké, az nem is volt olyan régen…). Sokkal inkább köszönhető neki, mint a forgatókönyvnek, hogy Scudder figurája olyan élettel teli és élettől fáradt. Szeme sokat látott, bölcsesség, melankólia és erő ül benne, apró gesztusai hitelesek, emberiek – tökéletesen kapta el a karakternek még azokat az aspektusait is, amelyek a regény és a forgatókönyv közti utazást pedig nem élték túl.
A film természetesen kemény, brutális és nyomasztó, ahogy az alapanyagtól, és úgy egyáltalán, egy modern, a nagyvárosi bűn mocskában turkáló neo-noirtól elvárható. Az egyébként messze nem reménytelen Scott Frank (A kulcsfigura) azonban kissé trehányul adaptálta Block könyvét. Az, hogy a médium követelményeinek engedve mozgalmasabbá, akciódúsabbá gyúrta a sztorit, önmagában még rendben lenne, de amikor egy karakter pontosan azt teszi a vásznon, amiről a könyvben maga mondta, hogy azért nem tette meg, mert hatalmas baromság lett volna, már csúnyán kilóg a lóláb. És még ezt is lenyelném.
De bizonyos szálak, események átvariálásával a történet egyes elemei (elsősorban a Scudder mellé szegődő fekete, tinédzser sidekick) teljesen feleslegessé válnak, a karakterek pedig kifakulnak. A film, bár mélabús hangvétellel búcsúzik, és a záróképe nagyon azt sugallja, hogy nekünk, nézőknek most a világ romlottságán, szennyén, gonoszságán kellene lamentálnunk, szereplői és cselekménye leegyszerűsítésével kihúzza a saját méregfogát.
Ugyanis túl flottul, (talán egy apróságot eltekintve) túl igazságosan, túl kereken ér véget az egész, és ezzel Frank lemond Block legnagyobb erényéről: a morális ambiguitásról, a képlékeny talajról, a Fekete és a Fehér nem létezésének kényelmetlenségéről, a mindent – még az ún. „győzelmet” is – átható szomorúságról.
Félreértés ne essék: aki szereti a hagyományos nyomozós krimiket/thrillereket, és nem bánja (sőt), ha azok egy kicsit keményebbek az átlagnál, a Sírok között-től megkapja a napi betevőjét. Van benne izgalom, gyilkosság, verekedés, tűzharc, detektívmunka meg sötét, esős nagyváros, és még maga Block is azt mondta, hogy tetszett neki, szóval…
Azért csak olvassátok el a könyvet!