A John Wick egy egykori alvilági végrehajtó története, aki egy kutya miatt kiirtja az egész orosz maffiát (pedig azt nem is olyan rég irtotta ki Denzel Washington – hiába, ezek a ruszkik tényleg sokan vannak). Nem túlzás, nem irónia, dióhéjban tényleg ennyiről van szó. Mivel az írója eddig két ZS-kategóriás Dolph Lundgren-opust jegyzett, a rendezői pedig a kaszkadőrmunkát hátrahagyva léptek a kamera mögé, ezen nincs is mit csodálkozni.
A John Wick bravúrja pont abban rejlik, hogy ezt a pofátlan, már-már röhejes egyszerűségét és B-film jellegét teljesen szégyentelenül, tökösséggel, stílussal és némi fekete humorral vállalja fel, a hibája pedig abban, hogy nem tud ott megállni, ahol kellene neki, beleszeret saját vagányságába, és végül feleslegesen túlpörög.
Meglepő, de a John Wick egyik legnagyobb fegyverténye a címszereplőt alakító Keanu Reeves – ha valaki egy éve azt mondja nekem, hogy képes hatásosan és sallangok nélkül eladni egy kőkemény, kevés szavú, megkeseredett bosszúálló karakterét, azt mondom, hogy persze, Orlando Bloom meg majd ugyanabban a párhuzamos univerzumban nyer Oscart Hamletként.
Pedig még csak azt sem mondhatnám, hogy Reeves pályafutásában nincs precedens ilyesmire – pont húsz éve mutatta meg a Féktelenülben, hogy simán alkalmas akcióhősnek, és a John Wickben ugyanazt az energikus játékot hozza, mint abban. Kivéve, hogy ezúttal vastagon ott van benne a melankólia is; szintén hitelesen (bár ebben a hitelességben lehet, hogy a „sad man”-szakállnak és frizurának is szerepe van).
Szóval, miután egy hőzöngő maffiapalánta (Alfie Allen ezúttal is ötcsillagos seggfej, bár most nem sok lapot osztottak neki) kinyírja hősünk kutyáját, frissen elhunyt feleségének utolsó ajándékát, Wick feltöri háza pincéjének padlóját, előkaparja alóla nyugdíjazott bérgyilkos-szerelését, és szanaszét öl mindenkit. David Leitch és Chad Stahelski rendezők, bár komolyan veszik Wick bosszúhadjáratát, azért szerencsére érzik, hogy nem adható el a sztori öntudatos kacsintások, meg némi száraz és fekete humor nélkül.
Mivel feszültség egy pillanatig sincs a filmben (fel sem merül annak lehetősége, hogy Wick kudarcot valljon), a hangsúly inkább az akciók vagányságán és keménységén, meg a rosszemberek elhullása fölötti káröröm átérzésén van. Az első bő húsz perc csak arra megy ki, hogy szépen, elegánsan belesulykolja a nézőbe, hogy Wick mekkora király – mindenki össze-vissza szarja magát tőle, ő az alvilág két lábon járó, fegyveres mumusa. Az ember már előre örül, hogy az ellenségei milyen csúnyán fognak meghalni, és milyen szépen fog spriccelni a vérük (ennyi fejlövést én legfeljebb zombifilmekben láttam eddig, a John Wick derekasan megdolgozik az R-es besorolásért/18-as karikáért).
Az ügyes felvezető után egyik akció követi a másikat, nem számít a sztori, nem számítanak a karakterek, a lényeg, hogy Wick ötletes, szépen berendezett és megvilágított helyszíneken (saját lakása, diszkó, külön szabályok szerint működő alvilági hotel) üssön, lőjön, rúgjon, zúzzon és irtson, akár egy feltartóztathatatlan természeti erő – a maffiózók úgy vonulnak fel ellene, mint marhák a vágóhídra. Mindez a hirig pedig, kétségkívül modern harci elemei ellenére olyan szimpatikusan régi vágású, olyannyira nélkülöz mindenféle görcsösen és zavaróan trendi vizuális bullshitet a szétvágott képektől a remegő kamerán át a májerkodó lassításokig, hogy öröm nézni.
A John Wick az a film, ami az egy hónappal ezelőtti, már említett A védelmező, vagy Tom Cruise tavalyelőtti Jack Reachere csak szeretett volna lenni. Még úgy is, hogy a tűzharc-balettjei néha már szinte az Equlibrium nonszenszének szintjén állnak, és még úgy is, hogy jó negyed órával hosszabb a kelleténél – a Willem Dafoe karaktere által a végére toldott ikszedik akciójelenet már csak egy felesleges bónusz, ráadásul újat mutatni sem nagyon tud a korábbi gyilokorgiákhoz képest.
Kevés akciófilmről tudom ezt elmondani manapság: nem bánnám, ha a John Wickhez készülne pár folytatás.
