Erősen szerzői filmes eszközökkel nyúlni egy zsánerhez, és ezzel egyszerre szolgálni ki a popcornra és a szellemi betevőre éhes közönséget is (vagyis ún. midcultot csinálni), trükkös dolog. Eleget meg kell hagyni a zsáner jellegzetességei közül, hogy a néző kényelmesen elhelyezhesse magában a művet (itthon, ahol mintha genetikailag lenne belekódolva a filmkészítőkbe a zsánerek elleni tiltakozás, ez kapásból probléma), közben mégis markánsan, a műfaji határokon kissé túlnyúlva meg kell jelölni azt, hogy valamilyen szempontból kiemelkedhessen a hasonló filmek tömegéből, és olyat nyújtson, amit azok általában nem.
Ez az, ami az egyébként bazi tehetséges Hajdu Szabolcsnak nem sikerül: a Délibáb, noha élvezhető, szórakoztató film, mégis ugyanazon két szék közt esik pad alá, mint idén tavasszal Mundruczó Kornél Fehér istene. Röviden: szerzői filmnek túl sekélyes, tömegfilmnek pedig túl lassú és eseménytelen – és mintha abban sem lenne biztos, hogy mennyire akarja magáévá tenni választott műfajának, a westernnek a jellegzetességeit.
Francis (Isaach De Bankolé), az elefántcsontparti focista egy bundabotrány elől fut egészen Magyarországig, egyenesen a „fucking Pusztába”. Az elmaradott, korrupt vidéken egy fegyveres kiskirály, Cisco (Razvan Vasilescu) és rosszarcú tahói által vezetett tanyára téved, ahol több száz farönk szorgos széthasogatása után rájön, hogy errefelé nem annyira olcsó munkaerőt keresnek, mint inkább rabszolgát. Ahhoz meg neki nincs kedve, és ennek a kedvetlenségnek kész kemény fejjel, ököllel és géppuskával is nyomatékos hangot adni.
Ha a külsőségekről van szó, a Délibáb (és most heroikus erőfeszítéssel megállom, hogy a cím kárára viccelődjek) tökéletes. A teljes nemzetközi színészgárda magyar filmben ritkán látott természetességgel, spontaneitással remekel, maga De Bankolé pedig lazán elmegy egy tipikusan szűkszavú, de annál keményebb westernhősnek, afféle modern, fekete Eastwoodnak. A helyszínek fantasztikusak, a képi világ felejthetetlen (Nagy András operatőrtől továbbra is sokan tanulhatnának), a zene nagyszerű – távol áll attól, amit kellemesnek és fülbemászónak lehet nevezni, viszont briliáns módon teremt feszültséget, hangulatot, és remekül köti össze a jeleneteket.
És amikor Hajdu elsüti a klasszikus westerntoposzokat, a belépést a kocsmába, az ellovagolást a napnyugtába, vagy úgy általában, az idegen megérkezését az ellenségekkel teli városkába, akkor minden néző vigyora fülig ér majd.
Sajnos azonban mindehhez nem tud felnőni sem a sztori, sem a karakterrajz. Francis egy sodródó, alig-alig motivált, túlságosan passzív, bűne kézzelfogható metaforáját (pénzzel tömött labda) magával hordozó nem-hős, akinek az Annával (Török-Illyés Orsolya), a „megszállt” tanya eredeti tulajdonosával meg-meglebegtetett kapcsolata, és a Ciscóval való konfliktusa is kibontatlan, esetleges marad. Sőt, még a bő egyórányi, csaknem eseménytelen és papírvékony sztori minimalizmusát követő, össznépi lövöldözésbe torkolló, szintén kissé átgondolatlan fináléba is csak amolyan, „na jó, akkor én is felkapok egy fegyvert”-attitűddel száll be.
A western a leginkább hősközpontú műfaj, amely előszeretettel sző mitológiát a főszereplője köré, Francis pedig ehhez kevés. Igaz, hogy laza és vagány, de nem azért, amit tesz, vagy, ahogy teszi, hanem azért, mert tiszteletet parancsoló a jelenléte, faszán feszül rajta a bőrkabát, és eszméletlenül cool a napszemüvege. Szóval egy délibáb (bocsánat, mégsem tudtam megállni.)
Azért a pozitívumok mégis felülkerekednek a hiányosságokon: a Délibáb egyfajta műfajkísérletként, style over substance-ként nagyon is jól működik – csak nem érdemes ennél többet várni tőle.