Mind ismerjük a feelgood filmeket, amelyekben a sztoritól a karakterekig minden arra van kitalálva, hogy a nézőt jóleső melegség, elégedettség és öröm járja át – még a szereplők útjába gördülő akadályok, konfliktusok is azt a célt szolgálják, hogy későbbi átvivésük, feloldásuk egy nagy adag pozitív érzéssel párosuljon. Na, az aprópénzből, kickstarteres támogatással megvalósult Starry Eyes, Kevin Kolsch és Dennis Widmyer író-rendezők horrora az ilyen filmek szöges ellentéte, úgyhogy ne legyenek illúzióid: végig kegyetlenül szarul fogod magad érezni alatta. Aztán remegve megköszönöd az élményt, pedig beszélni is alig tudsz.
Sarah egy Hollywood perifériáján tébláboló, "egy a millióból" színésznőcske-palánta. Gyorséttermi munkából tartja el magát, miközben az áttörést keresve meghallgatásokra jár, és hozzá hasonló, kallódó-reménykedő sztár(ön)jelöltekkel lóg. Egy nap beüt a lehetőség: felajánlják neki a The Silver Scream című, az álomgyár visszásságáról és képmutatásáról szóló horrorfilm főszerepét, ám Sarah-nak ezért a lehetőségért keményen meg kell dolgoznia – és nem csak színészként.
Szögezzük le az elején: metaforáját tekintve a Starry Eyes nem egy komplex, kifinomult film, épp ellenkezőleg, már-már arcátlanul egyszerű és nyilvánvaló. A klasszikus, fausti alkuból kiindulva arról szól, hogyan kebelezi be és formálja át teljesen Hollywood a sikerért bármire képes színésznőcskéket. Akad benne egy-két ravaszabb megoldás (a The Silver Screen pl. egyértelműen magának a Starry Eyesnak a film-a-filmben tükörképe), de összességében ez az egy mondat az üzenet megfejtése, és ez már kezdetben is nyilvánvaló.
Kolsch és Widmyer trükkje az, hogy messze nem egyszerű, szegény áldozatként ábrázolja Sarah-t. Igen, Hollywood, ez a lélekgyilkos, kíméletlen, ördögi szekta kegyetlenül bekebelezi és átformálja őt, de nem véletlenül írtam, hogy a lány „bármire képes”. Amikor az első jelenetekben megismerjük, mint önbizalomhiánya és hatalmas ambíciója konfliktusától szenvedő, frusztráltan, idegesen a haját tépkedő szerencsétlent, még az övé a szánalmunk, de amikor saját, tudatos döntései következtében megkezdi rettenetes ereszkedését a pokolba a fizikai és pszichológiai hanyatlás mentén, és teljes erővel szabadul el rajta a legnyomasztóbb cronenbergi testhorror, szimpátiánk viszolygássá válik.
Eleinte még csak a homlokodat ráncolod, majd fintorogni kezdesz, és időnként szörnyülködve a szád elé kapod a kezed, össze-összerezzensz a székedben, de a Starry Eyes erejére és zsenialitására jellemző, hogy amikor már magzatpózban nyöszörögve kuporogsz egy sarokban, akkor sem tudod – nem akarod – kizárni azokat a borzalmas, hipnotikus képeket és azt a ’80-as évekre hajazó, megigéző, a maga gonosz módján egyszerre sötét és inspiráló zenét. A Starry Eyes az utóbbi évek leglenyűgözőbb pokolra szállása. Jelen akarsz lenni minden másodpercében, mindegy, mennyire fáj.
A fausti alku lefolyásának totális visszájára fordítása (először jön a szenvedés, a vérben, halálban, mocsokban gázolás, és csak utána a potenciális nyereség) lehetetlenné teszi a nézői azonosulást: Sarah látszólag a semmiért alázkodik, hasonul és tébolyodik meg, átalakulása végén pedig egy igazi szörnyeteg áll előttünk, aki az utóbbi évek messze legfelkavaróbb, legdurvább gore-ámokfutásában vedli le egykori önmagát. Csupa vér, mintha csak most született volna. És tényleg.
A finálé ereje nem is elsősorban a brutalitás mértéke miatt olyan letaglózó, hanem azért, mert teljesen elveti a horrorfilmeknek azt a sajátos eszképizmusát, a fiktív gyilkosságok végigkövetésének azt az ambivalens érzését, amely felszabadítja a néző sötét energiáit, gondolatait, és kielégíti rejtett, elnyomott perverzióit. A Starry Eyes hátborzongató, gyomorforgató erőszakkitörései annyira nyersek, realisztikusak, annyira felkavaróan értelmetlenek, ugyanakkor a film kíméletlen, szürreális rémálomlogikáján belül mégis annyira érthetőek, és olyan morbid, „megérdemelt”, az eseményeket aljas Hollywood-történeti kontextusba ágyazó katarzishoz vezetnek, hogy órákkal később is csak szédelegsz tőlük.
Főleg, hogy a Sarah-t körülvevő, tipikus álomgyári karakterek, mint az irigy színészpalánta-barátnő, vagy a gyorsétterem középkorú, enyhén perverz vezetője (Pat Healy), amikor szembekerülnek az éppen elkárhozó főszereplővel, mind megvillantják emberségüket – természetesen azért, hogy annyival is szarabbul érezd magad. A fentiek közül a Sarah-nak lehetőséget ajánló Astraeus Pictures fejesei a kivételek: a producer (Louis Dezseran) félelmetes, szinte misztikus jelenség, mosolya hívogató és sátáni, hangja szuggesztív, világokat mozgató, életeket romboló – az a fajta karakter, aki David Lynch-nél valamilyen deformált félszörnyeteg vagy gnóm lenne.
Alex Essoe pont olyan átütő, briliáns alakítást hoz, amilyenről karaktere, Sarah álmodozik. Metamorfózisa, szenvedése, ambíciója, bizonytalansága mind fájdalmasan hiteles, ráadásul megvan hozzá a bátorsága, hogy az egyik jelenetben még sugárzóan gyönyörű, a következőben pedig förtelmesen ocsmány legyen. Ilyen a Starry Eyes is: vizualitásában szép és magával ragadó, ugyanakkor mélységesen felkavaró és undorító – mintha a Fekete hattyút Cronenberg és Lynch csinálták volna meg totális, idegborzoló, faltól-falig horrorként. Hagyományos értelemben véve nem sok örömöd lesz benne – de hát valami ilyesmiről szól ez a műfaj: néha kurvára jólesik szarul érezni magunkat.
PS: Nem teljesen kizárt, hogy elhamarkodottan kiáltottam ki múltkor a The Babadookot az év horrorának…