„…they must be hunting us just for the fun of it.”
Az élet komplikáltabb annál, semhogy abszolút igazságokból álljon, ezért mindig érdemes elgondolkodni a másik fél szempontjain. Vegyük A lápvidék harcosainak történetét (Southern Comfort, 1981). A cajunok csendben, nyugodtan éldegélnek a maguk kis zárt közösségében a louisianai mocsarakban, amíg egy nap fel nem bukkan a Nemzeti Gárda kilenc, gyakorlatozó katonája.
Ellopják a cajunok kenujait, hogy átkeljenek velük a folyón, és mikor azok észreveszik őket, rájuk lőnek egy bazinagy géppuskával. Az egyik cajun viszonozza a tüzet, és lepuffantja egyiküket. A gárdisták ezután elkapják a cajunok egy teljesen ártatlan, félkarú társát, megkínozzák, felrobbantják a kabinját, ráadásul igazi, mocskos, primitív állatok módjára még egymást is ölik. De a film persze nem a cajunokról szól – ők csak névtelen és (a legvégéig) arctalan gyilkosok, akik elől a mocsárban reménytelenül eltévedt, gárdista főszereplők menekülnek.
Walter Hill legjobb filmjéről üvölt a Vietnam-allegória, még annak ellenére is, hogy Hill maga kézzel-lábbal tiltakozott az ilyetén értelmezése ellen. Az idegen, kiismerhetetlen terepen teljesen elveszett, sőt tehetetlen katonákra (impotenciájukat hangsúlyozza, hogy vaktöltény van náluk, amit persze a cajunok – amikor az egyik gárdista hülye poénból „tüzet nyit” rájuk – nem tudnak) az ugyanott nagyon is otthonosan mozgó ellenség vadászik. És a katonák hullanak, egyik a másik után: lelövik, felnyársalják, felkötik őket, kutyákat eresztenek rájuk, és mocsárba fulladnak. A hullájukat aztán előkaparják a föld alól, és közszemlére teszik.
És mindezt miért? Az ok triviális, röhejes, felfoghatatlan, megemészthetetlen. „I’m not supposed to be here” – ordítja egyikük. De A lápvidék harcosai tényleg több az (akarva vagy akaratlanul, tökmindegy) egyértelmű Vietnam-allegóriánál. Brutális, illúziómentes thriller, ami az emberi természetről, a paranoiáról, a kultúrák összeütközéséről és az ember saját hazájában való otthontalanságáról mond nyomasztó atmoszférájú és gonosz humorú rémmesét.
A párhuzam John Boorman Gyilkos túrájával egyértelmű (bár a sztori gyökerei a Patrol című 1927-es könyvben keresendők, amit kétszer is filmre vittek), a kultúrák közti egyetlen releváns kommunikációs csatorna itt is az erőszak – Hill ettől függetlenül a sztori más aspektusait domborítja ki. Az élénk ecsetvonásokkal megfestett, egymástól könnyen megkülönböztethető, már-már ikonikus gárdisták (a Vezető, a Balfék, az Őrült, a Redneck, a Józan Ész stb. – Powers Boothe, Keith Carradine, Peter Coyote, Fred Ward, mind kiválóak) reménytelenül lődörögnek, köröznek az egyre horrorisztikusabb körülmények közt.
A hol ködös, hol esős mocsár természetes, ugyanakkor nyugtalanító zajai, zöldes-szürkés-barnás színmasszája (László András operatőri munkája óriási) mind azt üvöltik az arcukba, hogy nem tartoznak ide, és az idegenségnek ez a frusztráló, fojtogató érzése csak nő, és nő. Mikor hullákon, halálcsapdákon és véren (leginkább a sajátjukon) átgázolva végre emberek közé, egy cajun falucskába kerülnek, a kocka tovább fordul.
Addig a cajunok voltak „azok”, mert ha a gárdisták kívülállóknak érezték is magukat a mocsárban, még kitartott bennük a „haza” illúziója, a faluban azonban már végképp ők lesznek „azok”, vagyis a betolakodók. A cajunok világában járnak, annak az országnak a határain belül, amit szolgálnak, mégis ellenséges terepen: tánc van, zene, mulatság és disznóvágás, de nem biztos, hogy mindenki négylábúakra feni a kését. Meg az sem biztos, hogy a gárdisták nem érdemlik meg, hogy a disznók sorsára jussanak – és nem csak azért, mert (abszolút igazság nem lévén) mindkét oldal jogosan tarthat igényt a másik leölésére.
Hill, aki pályafutása jó részét kemény férfiak tökös, szélesvásznú tetteivel kövezte ki, A lápvidék harcosaiban ezt a macsóságot maró gúnyban oldja fel. A főszereplők hőzöngő hülyegyerekek, akik azt hiszik, hogy ha van puskájuk, egyenruhájuk és sisakjuk, attól már katonák, meg azt, hogy ha betéve tudják a kibaszott túlélőkézikönyvet, akkor majd tényleg túlélnek. Lehet, hogy csak viccnek szánják, amikor kétségbeesett helyzetükben megjegyzik, hogy talán hívniuk kéne a Nemzeti Gárdát, de ahogy a csapat tagjai dárdákra, puskagolyókra és kutyafogakra kenődnek, valahogy elfogy a humorérzék.
A botcsinálta katonákat vezető szánalmas tisztutánzat közben nevetségesen üres frázisokkal és átlátszó hurráoptimizmussal tartaná össze a széteső morált, amikor pedig heroikus lassításban rohan teljesen értelmetlen, ostoba halálába, az a ’70-es, ’80-as évek akciófilmes macsóizmusának vércinikus paródiája. Az idióta olyan, mint a torra előkészített disznó, ami bután bámul a puskacsőbe egy pillanattal a mennydörgés előtt.
És nem elég, hogy inkompetensek, instabilak és hülyébbek, mint egy döglött malac segge (a bagázsból csak Boothe és Carradine karakterei emelkednek ki, mint életképes egyedek), ráadásul még egymást is folyton ki akarják nyírni. Eleve arroganciájuk, agresszivitásuk, tőről metszett redneckségük indítja el őket a mocsári pokoljárásra, de aztán még a kiismerhetetlen helyen rájuk vadászó, láthatatlan ellenség fenyegetésének dacára is folyton röpködnek köztük a sértések és a gyilkos pillantások – csak idő kérdése, hogy ezeket a gesztusokat tettek váltsák fel.
Mit mond el az emberekről, hogy még a közös veszedelemmel szemben, a saját túlélésük érdekében sem tudják félretenni pitiáner nézeteltéréseiket? Ja, hogy a vérszomj felülír mindent, hogy az erőszak a nyelv, az eszköz és a cél, és hogy ezek alkotják a civilizáció gerincét, mindegy, mennyi törvény, etikett és politikai korrektség rakódik rá a kiélezett szituációban aztán pillanatok alatt elégő zsiradékként? Lehet, hogy némi abszolút igazság mégis létezik.
