A közvélekedéssel ellentétben abból, hogy az ember időnként filmkritikákat ír, nem következik törvényszerűen, hogy egy szívtelen, rosszindulatú, véresszájú szemétláda (oké, vagyunk egy páran ilyenek, de higgyétek el, nem ez a jellemző, tééényleg nem), van az a helyzet, mikor egy alapjaiban elhibázott koncepcióval szemben is igyekszünk megengedőek lenni, főleg, ha az adott alkotás láthatóan szimpatikus törekvésekkel, dicséretes lelkesedéssel és témája iránti példás alázattal készült.
Az Időhurok (Predestination, 2014) ilyen mozi, önhibáján kívül, mondhatni előre elrendelve vall (viszonylagos) kudarcot, vállalása azonban vitán felül tiszteletreméltó, szellemisége készítőinek intelligenciájáról, jó ízléséről és a sci-fi iránt érzett mély elkötelezettségéről árulkodik.
A rendkívül tapasztalt, szakmája legjobbjának számító, a Temporális Iroda alkalmazásában álló időutazó ügynök (Ethan Hawke) a Sistergő néven elhíresült bombamerénylő nyomában lohol, aki minduntalan kicsúszik a kezei közül, sőt, egy balul sikerült akció során kis híján fel is robbantja őt: az ügynök súlyos égési sérüléseket szenved, arcplasztikai beavatkozásra szorul, fizikuma (de még beszédhangja is) tökéletesen megváltozik. Utolsó küldetésén találkozik egy titokzatos idegennel (Sarah Snook), aki beavatja élettörténetébe, ami később mindkettejük (?) számára brutális erejű felismerésekhez vezet.
A Michael Spierig - Peter Spierig rendezőpáros (utóbbi a zeneszerzés feladatát is abszolválta) előző filmje, a szintén Ethan Hawke főszereplésével készült Daybreakers - A vámpírok kora feszes, látványos, hollywoodi viszonyok között kifejezetten agyasnak számító, de nem túl emlékezetes sci-fi-akció volt remek alakításokkal, a többszörösen kivéreztetett vámpír-tematikát meglehetősen eredeti aspektusból, ötletesen tárgyalta. Az Ausztráliában, az említett filmnél jóval szerényebb büdzséből forgatott Időhurok esetében látványosságokról, vagy dinamikus akciókról szinte egyáltalán nem beszélhetünk, sci-fihez képest meglehetősen puritán díszletek között zajlik a fordulatos, agytornára invitáló cselekmény.
Az alkotók teljes egészében (talán túlságosan is) a Robert A. Heinlein "All You Zombies" című, kiváló, ám meglehetősen rövidke, és az adaptálás szempontjából halmozottan problematikus novelláján alapuló forgatókönyvük erejében bíztak. Lelkesedésük érthető, a sztori több, mint virtuóz, a papíron hibátlanul működő alapötlet azonban filmen (a médium sajátosságai okán, tudniillik, hogy szereplői hús-vér, fizikummal, felismerhető arccal és testtel rendelkező színészek, nem pedig képzeletünk termékei) működésképtelenné válik, saját csapdájába esik, döbbenetes erejű, többszörös mindfuck helyett esetlenül prezentált bűvésztrükké degradálódik.
A rendezőpáros kénytelen egyes karakterek arcának eltitkolásával, árnyékban, takarásban tartásával manipulálni a nézőt, ez azonban óhatatlanul gyanút kelt, és a közönség kevésbé tapasztalt tagjai előtt is felfedi a rejtélyeket. Jómagam általában simán beszopom a legnyilvánvalóbb csavarokat is, még egy rosszabb formájában lévő Shyamalan is csuklóból megvezet, itt azonban rutinos rejtvényfejtőként (és szórakozásomat akaratlanul megmérgezve), sorra pipáltam ki a talányosnak szánt momentumokat. Ráadásul a sztori egyik lényegi elemének megvalósítása kifejezetten amatőrre sikeredik, egész egyszerűen hitelteleníti a látottakat, olyan szintű megengedést vár a nézőtől, amit csak nagy-nagy toleranciával és jóindulattal tudunk (tudnánk) megszavazni neki.
A bukás különösen azért sajnálatos, mert az Időhurok egyébként számos erénnyel rendelkezik: képi világa vonzó és elegáns, a díszletek minimalizmusának ellenére is hangulatos, a fojtogató, hidegháborús kémthrillereket idéző atmoszféra magával ragadó. A minden fantasztikumtól mentes, földhözragadt, hétköznapi küllemű eszközök (még az időgépet is egy közönséges hegedűtok rejti) sajátos stílust kölcsönöznek a mozinak.
A cselekmény nagy része a '60-as, '70-es évek környékén játszódik, nincsenek csillagrombolók, jövőbeli metropoliszok. lézerpisztolyok, de még egy árva DeLorean sem, ez azonban egy pillanatra sem zavaró, sőt, az alkotók előnyt kovácsolnak a visszafogott külsőségekből. A testvérek rendezése magabiztos és lendületes, a film folyamatosan fogva tartja figyelmünket, a drámai jelenetek pedig kifejezetten hatásosak, a befejezés (minden korábbi bukkanó ellenére) bizony súlyos, keserű gombócot hagy a torokban.
A színészi munka meggyőző, Hawke a(z egyik) főszerepben kifejezetten emlékezetes, a titokzatos Mr. Robertsont alakító, ritkán látott Noah Taylor remek (bár karaktere hordoz magában kiaknázatlanul hagyott lehetőségeket), Sarah Snook azonban túl sokat vállal: neki kellene a leginkább megrázó, legkomplexebb teljesítményt nyújtania, de sajnos nem arat teljes sikert (sietve teszem hozzá: ez lényegében az alapjaiban necces koncepció, nem pedig a színésznő hibája).
Az Időhurok tiszteletre méltó, izgalmas kísérlet, olyan film, ami minden hiányossága ellenére abszolút érdemes a figyelmünkre. Nem biztos, hogy maradéktalanul szeretni fogod, de garantálom, hogy nem hagy hidegen.