"I cut of his legs... and his arms... and his head. And i'm going to do the same to you." - közli a kedvesen mosolygó, sármos, jó kedélyű, és nem mellesleg totál pszichopata John Ryder (Rutger Hauer nyugtalanítóan pontos alakítása) a volánnál ülő, zavarodott, csendesen maga alá csináló Jim Halsey-vel (C. Thomas Howell, karrierje ígéretes kezdetén). Főcímmel, tokkal, vonóval, mindennel együtt a játékidő nyolcadik (!) percében járunk, a helyzet pedig ennél csak sokkal, de sokkal szarabb lesz.
A végtelenül szimpla és tökéletesen kompakt, Spielberg Párbaj című klasszikusát is megidéző sztori szerint a fiatal Jim Halsey egy esős éjszakán felveszi kocsijába a stoppos John Rydert, aki rövidke csevej után túszul ejti és halálosan megfenyegeti. Jim sikeresen megszabadul kéretlen útitársától, ám öröme nem tarthat soká: a tébolyát páratlan intelligenciával ellensúlyozó (nagyon, nagyon rossz kombó) Ryder nem ereszti, vérebként lohol a nyomában, és egy olyan labirintusba vezeti, amiből csak két módon lelhet kiutat: kemény, acéllá edzett férfiként, vagy hullazsákban.
Ha annyit mondanék, hogy az Országút fantomja (The Hitcher, 1986) nyaktörő iramot diktál, az olyan lenne, mintha egy érzéstelenítés nélküli lobotómiát úgy jellemeznék: enyhén kellemetlen. A film már-már elviselhetetlen adrenalinbomba, kíméletlen, idegtépő hullámvasút, de az a fajta, ami folyamatosan a mélység felé robog, nyugvópontjait csak arra használja, hogy utána még keményebben a pofádba taposson.
Nincs megállás és nincs kegyelem, Eric Red (az Alkonytájt társírója) forgatókönyve válogatott eszközökkel kalauzol az őrült, pokoli útvesztőben, átlag öt percenként megajándékoz egy lehengerlő WTF?! - élménnyel, a csavaros dramaturgiai fordulatok mellett ráadásul szégyentelen B-filmes gore-poénokat is bedob a szórakoztatásunkra (mint a ház gyomorforgató ajánlata az útszéli kajáldában). A mozi a műfaji kategóriákat is leveti magáról, torokszorongató thrillerből transzformálódik látványos akciófilmmé, hogy a fináléval kalapot emeljen a western előtt, miközben kifacsart, groteszk humora is remek, és a többlettartalmakkal, morális kérdésfelvetésekkel sem fukarkodik.
Nem tudom, a rendező Robert Harmon miféle drogokat tolt a forgatás alatt, de sajnálatos, hogy leállt velük: Az országút fantomja után semmi igazán érdemlegeset nem csinált (hacsak a Hiába futsz című Van Damme-opuszt nem tekintjük annak), pedig ezen film alapján simán ott lenne a helye a John McTiernan-Richard Donner kaliberű akció-atyaúristenek mellett.
A film egyedülálló dinamikával dübörög, Harmon a robbanásokat és az autós üldözéseket ma is érvényes eszközökkel prezentálja, koncepciója az első percektől világos és konzekvensen végigvitt, magabiztos szakmai tudásról és hiánytalanul kialakult alkotói attitűdről árulkodik. Az expresszív lendület fenntartásában komoly szerepe van a ma is aktív és sikeres John Seals (a Mad Max : Fury Road is az ő munkája) invenciózus operatőri teljesítményének, illetve Mark Isham hátborzongatóan hipnotikus, sejtelmes és nyomasztó aláfestőzenéjének.
Ryder véletlenszerűen választja ki áldozatát, de később (nyilván a fiú ellenszegülését honorálandó) furcsa kötelék alakul ki közöttük: a férfi nem egyszerűen vegzálja a srácot, az egész hajsza egy beteges szertartás, véres rituálé, a végpont keresése, a totális nihil kierőszakolása. Jim kezdetben csak egy tehetetlen, körülményeinek kiszolgáltatott senki, aki képtelen szembenézni megpróbáltatásaival, menekül, a hatóságoktól remél segítséget, eszébe sem jut, hogy önerőből győzedelmeskedjen. Ryder a végső elkeseredésig hajszolja, feltárja előtte a legsötétebb gyász, a legiszonyúbb veszteségek kérlelhetetlenségét, ilyen formán önnön szabadságát, életét teszi kockára, hogy a fiú szemét felnyithassa. Próféta ő, a kín és a rettegés prófétája, a gyűlölet apostola, egy elbaszott szent, aki tüzes vasakkal, megcsonkított, ketté szakított testeken gázolva rugdal a megvilágosodás felé.
Hauer karrierjének legkomplexebb alakítását nyújtja Ryderként, veszélyes, fenyegető, kiszámíthatatlan, miközben valami mély elkeseredettség, elveszettség és vigasztalhatatlan szomorúság ül a tekintetében. Teljesítménye leginkább Jack Nicholson Jack Torrance-verziójához mérhető, szánni való és iszonyatos, vonzó és rettenetes, szimpatikus és kurvára félelmetes. Jelenlétével magabiztosan uralja a filmet (és gyerekkorom rémálmait), Howell pedig abszolút méltó társa a játékban, Halsey folyamatos leépülését és összeomlását, majd felemelkedését egyaránt hitelesen közvetíti.
Egy hangsúlyos mellékszerepben itt van még Jennifer Jason Leigh is, aki jól teljesít ugyan, de karaktere leginkább a két férfi küzdelmének végső eszkalálódását szolgálja, mert ebben a világban egy szerelmi szál is csak a lobogó tűzbe köpött benzinként funkcionálhat.
Felejtsd el Freddy-t, Bőrpofát vagy Michael Myerst: John Ryder a valódi fenyegetés. Ő nem pusztán passzióból öl, neki célja van, határozott, irtózatos szándékai, és nem nyugszik, míg be nem teljesítette akaratát. Düh és agy: a létező legborzalmasabb párosítás.
A filmnek létezik egy folytatása is, amit lelki békém megóvása érdekében még nem mertem megtekinteni (az IMDb ugyan nem tévedhetetlen orákulum, de a 4,2-es pontszám azért sokat elárul), illetve 2007-ben középszar remake-szerűség is készült belőle, Ryder szerepében Sean Beannel, aki minden tőle telhetőt megtesz a szerepben, de hiába, hiszen személye garantálja (SPOILER!), hogy úgyis meghal.