Lássuk, ki a jobb gyilkos: te, Isten vagy én – mondja Ramszesz Mózesnek, miután utóbbi közel tízéves száműzetés után visszatér testvére, a fáraó otthonába, hogy követelje népe, a rabszolgákként dolgoztatott héberek szabadon bocsátását. Ez a rövid beszélgetés a két főszereplő, Christian Bale és Joel Edgerton között kiválóan demonstrálja, hogy miről szól Ridley Scott bibliai eposza, az Exodus: nem egy nép megmentéséről, nem egy drámai, grandiózussá váló testvérviszályról, nem hitről, szeretetről, kétségekről vagy a győzelem áráról, hanem erőfitogtatásról.
Mi másért is indítana ez a két és fél órás monstrum egy Gladiátort idéző (ám amellett jócskán elmaradó), és szinte semmilyen lényeges információval nem szolgáló csatajelenettel? Mózes úgy kaszabolja a hettitákat, mint Conan az útszéli rablókat, és közben megmenti Ramszesz életét, amiből egy jóslat szerint semmi jó nem származik majd. Scott és az írók katonaként kezelik a főhőst, aki gerillaháborút készül vívni a zsidók felszabadításáért, de Isten (ő amúgy egy tízéves fiú (!) képében jelenik meg) ezt túl lassú folyamatnak találja, és Egyiptomra szabadítja a haragját.
A csapások jó fél órát vesznek el a játékidőből, és a nyitó csatával együtt ilyen terjedelemben semmi másra nem jók, mint hogy megmutassák, a hollywoodi stúdióknak még mindig kurva nagy számítógépparkjuk van. Őrjöngnek a krokodilok, a járványok, a sáskák, a férgek, halmokban hullnak el a hitetlen zsarnokok – Istennél nincs hatékonyabb gyilkos.
Az Exodus egy tipikus, trendi bluckbuster köntösébe csomagolja Mózes történtét, és ehhez a manapság menő, realisztikus „dark & gritty” stílust választja – ami (a realisztikus részét leszámítva, de erről később) akár működhetne is, ha a cirkusz mellett jutna idő a kenyérre is, de nem jut.
A főhős őrlődései, kételyei elnagyoltak, Ramszesszel való kapcsolata röhejesen felszínes és kidolgozatlan (konfliktusuk ennélfogva teljesen súlytalan), és a sztori szinte minden más aspektusa a szerelmi száltól a családi vonalig tartalmatlan és lényegtelen. A dialógusok sietősek, elkapkodottak, mert a vágás igyekszik minél előbb túljutni a szükséges plot pointokon, hogy mutathasson végre valami menőt és nagyszabásút, ettől pedig összecsapott és átélhetetlen lesz az egész (de, mivel Scottról van szó, idővel biztos jön majd a fél-egy órával hosszabb rendezői változat, kár, hogy ezek után leszarom). Az meg, ahogy Alberto Iglesias görcsösen igyekszik reprodukálni a Zimmer-féle eposzi kísérőzenét, inkább kínos, mint hatásos.
Scott közben tehetséges színészek seregét pazarolja el a vásári mutatvánnyá degradált Biblia-olvasathoz: Ben Kingsley nagyjából tíz sort kapott, Sigourney Weaver még annak a felét sem, és így utólag nem vagyok biztos benne, hogy Aaron Paul ténylegesen mondott valamit a filmben egy-két üdvözlő szón és „Mózes!”-en kívül. A főszereplőknek ugyan nyilván több sor jutott, de nem sokkal több lehetőség: Bale és Edgerton megteszik, amit tudnak, de különösen utóbbinak van nehéz dolga a kriminálisan semmilyenre írt Ramszesszel.
Vagyis az egyébként messze nem tökéletes, steril effektorgia mögül pont a lényeg hiányzik: az emberi tényező, a dráma, amely nélkül nincs áhítat és katarzis sem.
A bibliai eposznak a nevében is benne van, hogy nem kamaradráma, és mindig is keblére ölelte a monumentalitást, elég csak témán belül maradni, és akár a Tízparancsolatra, akár az ennél nagyságrendekkel jobb Egyiptom hercegére gondolni. De jelentéstől, érzelmektől, mondanivalótól ennyire megfosztott Biblia-adaptáció kevés készült eddig (ha egyáltalán). Ráadásul, szemben Aronofsky idén tavasszal bemutatott Noéjával, amely a fiatal célközönség számára avíttnak ható alapanyagot modern fantasy-elemekkel bolondította meg, Scott pont az ellenkező irányba indult.
Az Exodust gondosan úgy építették fel, hogy a sztori isteni aspektusainak nagyját véletlenszerű eseményekként is fel lehessen fogni: Mózesnek először álmában jelenik meg az Úr (és az égő csipkebokor), később is csak ő látja kisfiúalakját, a csapások természeti katasztrófák láncreakciószerű sorozataként sújtják Egyiptomot, és még a tenger szétválasztása sem úgy történik, ahogy megszokhattuk. Ezzel a „realisztikussággal” (és ezt ateistaként mondom) csak az a baj, hogy a film saját logikáján belül nincs semmi értelme: Mózes története, természetéből adódóan, vagy nyílegyenes bibliai adaptációként működik, Istennel és az ő haragjával együtt, vagy sehogy.
Csak ugye mindarra a monumentalitásra, ami két és fél órán át zúdul a néző nyakába, el kellett tapsolni 200 milliót, azzal meg jött a biztonsági játék, miszerint jobb, ha a hívők és a nem hívők is úgy távoznak a moziból, hogy világnézetük mikronnyi meginogására sincs a leghalványabb esély sem – az ég óvja a blockbustereket bármiféle állásfoglalástól! Ez persze gyávaság, ráadásul megkockáztatom, hogy sértő is: a hívőknek egyértelmű, hogy miért, az ateistáknak meg azért, mert azt feltételezi róluk, hogy túl primitívek ahhoz, hogy azt a suspension of disbeliefet, amivel egy Gyűrűk Urára beülnek, egy bibliai témájú filmre is magukkal vigyék.
