A hobbit: Az öt sereg csatája - Meglepetések nélküli, de méltó búcsú Középföldétől

Egy utazás a végéhez ér, egy újabb pedig csak ezután kezdődik: A hobbit: Az öt sereg csatája óriási meglepetésekkel koncepciójából, a vállalkozás természetéből adódóan eleve nem szolgálhat, de csalódást sem okoz, Peter Jackson búcsút int (khmm... egyelőre?) Középföldének, de szerencsére méltósággal, a tőle elvárható színvonalon és minőségben teszi.

A rettenetes Smaug elpusztul (de még hogy: a film leghatásosabb jelenete még a tulajdonképpeni főcím előtt lezajlik), a hőseinkre leselkedő fenyegetések azonban továbbra is számosak: a förtelmes Azog és iszonyatos hordája feltartóztathatatlan, a tündék és a lerombolt Tóváros lakói pedig egyaránt jogos jussukat követelik az aranyból, melynek csábítása lassan, de biztosan megmérgezi a törp-vezér Tölgypajzsos Thorin (Richard Armitage) elméjét. Kompromisszumokra semmilyen formában nem hajlandó, vélt, vagy valós sérelmei elemésztik, hajthatatlan, konok makacssága pedig nem csak saját és társai, de egész Középfölde sorsát is veszélybe sodorhatja.

Hobbit smaug

J.R.R. Tolkien rövidke meseregényének gigantikus hosszúságú filmtrilógiává pumpálásának problematikáján lendüljünk gyorsan túl: igen, a könyvben pár oldalon lezavart csata nem feltétlenül (sőt, egyáltalán nem) indokol 144 percnyi játékidőt, de sebaj: aki beül a moziba, jó eséllyel pontosan tudja, mire számíthat, meglepetést nem vár, sőt, lehetőség szerint tartózkodna tőle - a kérdés ebben a helyzetben csupán annyi, Jackson és csapata képes-e maradéktalanul megfelelni az elvárásoknak.

A film pozitívumai és negatívumai egyaránt rendezője személyéből eredeztethetők: Jackson nem tud, illetve nyilvánvalóan nem is akar változtatni a jól bevált recepten, ennek következtében az általa megálmodott Középfölde univerzuma egyedülállóan konzekvens és egységes, egyetlen képkocka alapján felismerhető. Ilyen gigászi játékidő esetén azonban óhatatlanul egysíkúvá, de ami rosszabb: kiszámíthatóvá válik. Komplett beállítások, képi megoldások köszönnek vissza a korábbi filmekből, a varázslat szemfényvesztéssé silányul, az előzmények során elementáris erővel ható grandiózus látvány mára épp csak eléri az alkotók által egekig korbácsolt ingerküszöböt. Nem ég az agyba, pusztán kielégít, a vetítőterem elhagyása után pedig nyom nélkül elpárolog.

Hobbit törp 2

Egyszerűen nincs hová emelni a lécet, a vitán felül prémiumkategóriás CGI nem pótolhatja a kalandokat és a valós téteket, a bizonyítási kényszer pedig esetlen, kifejezetten komikus hatást keltő megoldásokat eredményez: a leomlóban lévő sziklafal zuhanó szirtjein felfelé pattogó Legolas konkrétan a Kung Fu Panda szellemi örökségét csempészi a filmbe.

Félreértés ne essék: a technikai megvalósítás tökéletes, a csaták, a közelharcok dinamikusak, precízen komponáltak és ötletesek, de ez egy mai, brutál-költségvetéssel megtámogatott hollywoodi fantasy esetében nem számíthat különösebb erénynek, inkább a kötelező minimum kellene, hogy legyen, az alap, amire az alkotók építkeznek. Azzal, hogy Jackson ilyen aránytalanul nagy hangsúlyt fektet vizuális effektparkja erődemonstrációjára, pont annak az extatikus élménynek a megszületését lehetetleníti el, aminek kierőszakolására egyébként gyaníthatóan törekedne.

hobbit tündék

Mindezek ellenére a Hobbit... (leginkább alapanyagának köszönhetően) még mindig lényegesen intelligensebb egy átlagos, kasszarobbantásra szánt blockbusternél: karaktereinek viszonyrendszere, az események ismert következményeinek sejtetése, és nem mellesleg, kiváló színészgárdája okán magasan kiemelkedik a mezőnyből, a gyér fantasy-kínálatban továbbra sem találunk nyugodt szívvel mellé állítható produktumot.

Bár óhatatlanul becsúsznak túlzottan pátoszos, elnyújtottan könnyfakasztó jelenetek, a film akkor működik a legjobban, amikor végre szereplőire, nem pedig kizárólag a káprázatos külsőségekre koncentrál. A korábban feddhetetlen hősként ábrázolt Thorin pokoljárása nyomasztó és horrorisztikus, Zsákos Bilbó (Martin Freeman) belső vívódásai, kétségei, kényszerű "árulása" okán érzett bűntudata mélyen átélhető. A pátosz túlhasználtsága azért is sajnálatos, mert ezzel a színészgárdával jóval finomabb eszközökkel is ábrázolható lenne a tragikum és a drámaiság: ahogy Freeman egyetlen sanda, vágyakozó tekintetet vet a tenyerében tartott Gyűrűre, vagy amikor Gandalf (Ian McKellen) a pipáját tömögeti a győztes, de súlyos veszteségekkel záruló csata után, az többet mond minden zokogó vonósnál, minden katartikus, heroikus beállításnál.

Hobbit tünde2

A hobbit: Az öt sereg csatája kétségkívül méltó lezárása a trilógiának, izgalmas, fordulatos, minden korosztály számára élvezetes kaland, de örvendetes lenne, ha legközelebb már egy másik alkotó (Helló, Guillermo!) szemén keresztül csodálhatnánk Középföldét.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!