A megtisztelő ősgeek titulust simán és alapos okkal kiérdemlő, fiatal korában képregényeket is rajzoló, a '70-es évektől író-rendezőként mainstreamnek semmilyen formában nem nevezhető, totálisan agyament és bámulatosan eredeti filmek gyártásán ügyködő Larry Cohen (többek között a Mániákus Zsaru, vagy a zseniális magyar címmel bíró It's Alive - Kannibál bébi születik köthető a nevéhez) legjobb pillanataiban az a fajta művész, aki két típusú reakciót válthat ki: a néző vagy szélesen vigyorogva, tisztelettel meghajol kompromisszummentes alkotói attitűdje előtt, vagy ellilult fejjel, üvöltve küldi el oda, ahová szerinte való - és ez a hely forró ugyan, de kurvára nem a Bahamák. Középút nincs, nem is kell, hogy legyen. Szégyentelenül elfogult írás következik egy távolról sem tökéletes, de a szó minden értelmében döbbenetes filmről.
Napfényes, átlagos nap New York belvárosában. Az emberek munkába igyekeznek, sárga taxik araszolnak a dugóban, stricik, kurvák és dílerek teszik, amihez értenek - minden rendben, az élet szép. Hirtelen lövések dördülnek. Újra és újra. Senki sem érti, mi történik, nem tudják, mivel szolgáltak rá. A tettes egy víztorony tetején üldögélve osztja az áldást, a hozzá felmerészkedő, nem mellesleg hívő katolikus, és súlyos bűntudattal küszködő Peter J. Nicholas nyomozónak (Tony Lo Bianco, a kiváló Francia kapcsolat rosszfiúja) azt állítja: a tömeggyilkosságot "az Úr parancsolta".
Hamarosan egymástól látszólag teljesen független emberölések sorozata kezdődik, az elkövetőkben azonban mégis van valami közös: egytől egyig tisztességes, példás életvitelt folytató, erőszakos hajlamnak korábban semmiféle jelét sem mutató átlagemberek, akiknek iszonyatos tetteik ellenére nincs bűntudatuk, sőt, arcukon üdvözült béke és áhítat honol. Nem mentegetőznek, csak annyit mondanak: "az Úr parancsolta". Az egyre hajmeresztőbb fordulatokat produkáló nyomozás során újra és újra felbukkan a titokzatos Bernard Phillips (Richard Lynch, a '80-as évek B-akcióinak emblematikus gonosztevője) neve, aki nem elég, hogy hosszú hajú és erősen hippi-küllemű, soha életében nem dolgozott, kideríthetetlen, miből él, de ráadásul orvosa szerint születésekor kifejlett nemi szervvel nem rendelkezett, sőt, nagyon valószínű, hogy... khm... nem is tudom, hogy mondjam, de... szóval az van, hogy szeplőtelenül fogant.
Cohen végtelenül tökös és öntörvényű rendező, vállalkozása úgy is megérdemli a kalapemelést, hogy filmjének kétségkívül vannak hiányosságai. Nézője kezét nem egyszerűen elengedi, inkább megragadja szerencsétlent, és egy kibogozhatatlan műfaji káosz örvénylő centrumába hajítja. Egyes dialógusokat, jeleneteket lazán lógva hagy a levegőben, tartózkodik a magyarázatoktól, csak azt mutatja meg, amit úri kedve éppen diktál, sőt, formai megoldásai sem mentesek a gikszerektől: a vágások megbicsaklanak, a ritmus problematikus, az effektek nem pusztán az alacsony költségvetés okán megmosolyogtatók.
De (és ez egy igen hangsúlyos, megkerülhetetlen, bazi nagy DE): a narratíva elképesztően csavaros módszerekkel dolgozik, az információk elhallgatása és többértelműsége plusztartalmakat generál, a mindfuck zsibbasztó és kegyetlen, az összkép zavarba ejtően szürrealisztikus. A Piszkos Harryt idéző, sötét tónusú zsarufilmként induló cselekmény paranoia-thrillerbe, spirituális sci-fibe, majd gyomorforgató testhorrorba vált, nem ismer megalkuvást és szabályokat; felróható neki, hogy figyelmen kívül hagyja a nézői elvárásokat, de pont renitens hozzáállásában rejlenek legnagyobb értékei. Az atmoszféra az első pillanattól fojtogató és fenyegető, a totális acid-tripbe forduló finálé pokolian félelmetes, a kettő között pedig nem győzzük kapkodni a fejünket az ötletek felelőtlenül szórt, végtelen kavalkádjában.
Bár Cohenből hiányzik az a szakmai magabiztosság, amellyel például a (legalábbis ezen filmje alapján) bizonyos szempontból szellemi rokonának tekinthető David Lynch rendelkezik, de a sötét, árnyékba burkolt belső terekben zaklatottan rángatózó, őrült sebességgel forgó kamera képei tudatosan és sikerrel biztosítják a rémálomszerű, pszichedelikus hangulatot, az éjszakai New York mocskosabb, neonfényben ázó oldalának prezentálása pedig kifejezetten bravúros. A lezárás olyan filmeket idéz, mint az Angyalszív, vagy a Jákob lajtorjája, bár nyilvánvalóan inkább ez a B-mozi hathatott a később klasszikusokká nemesedett remeklésekre.
A Richard Donner gyökeresen más okokból, de hasonlóképpen izgalmas Omenjével egy évben (1976) bemutatott film ma is forradalmian újszerű és bátor (mélyen hívő emberekben pedig jó eséllyel súlyos ellenérzéseket keltő) aspektusból vizsgálja a hit, a vallás tematikáját, kőkemény tabukat döntöget nem éppen kifinomult eszközökkel, de ennek ellenére sem válik öncélúvá. A film gondolatisága nehezen megfogható és kellemetlenül összetett, ám kétségkívül kimutatható: távolról sem pusztán polgárpukkasztásra szánt tucat-exploitationről beszélünk.
Cohen később lényegesen megszelídült (többek között Joel Schumacher A fülke című filmjének kiváló szkriptjéért felel), de bevallom, én a fésületlenebb korszakát innovatívabbnak érzem: maradéktalanul megvan benne az a fajta vagányság és elkötelezettség, amivel olyannyira ritkán találkozhatunk manapság.