Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) - A maradandót alkotás kétségbeejtő vágya

Nincs Val Kilmernél elkedvetlenítőbb látvány. Nincs annál szánalmasabb dolog, mint azt nézni, hogyan játszik bunyósat Mickey Rourke. És nincs annál szomorúbb, mint Michael Keaton alsógatyában, ahogy a padló felett lebeg lótuszülésben… Nem az öregedés feletti sajnálkozásról beszélek - hiszen nekem is ritkul a hajam, ami megvan, az is inkább szürke, és hangosan nyögök, ha túl gyorsan ülök le a székre -, hanem arról, amit a nagy diadalmenet hirtelen és váratlan megszakadása és az efelett érzet sajnálkozás, értetlenség és tanácstalanság szül: a kétségbeesésről.

birdman-movie-picture-12

A kétségbeesés az egyik leggyilkosabb, legborzasztóbb dolog a világon. Olyankor az értelem, a logika és a meggondoltság egyszerűen elszáll, mint az a bizonyos hűtőszekrény a Schönherz kollégium ablakán át. Nem marad más, mint a homályos cél - hogy relevánsak legyünk, szeressenek, és valami maradandót, emlékezeteset hagyjunk magunk után, sőt mi több, mindez tartson örökké. És persze ebből született a “geriaction”, a nyuggerakciófilm műfaja is. Ahogy Eric Idle megfogalmazta, igazából az emberek nem azért szerették-szeretnék, hogy a The Beatles újra összeálljon, hogy a vén tatákat nézzék a színpadon, hanem mert a nézők maguk akarnak megint fiatalok lenni.

De adja magát a kérdés: huszonsok évvel a Birdman 3 sikere után Riggan Thomas (Michael Keaton) miért egy egzisztencialista drámával akar “visszatérni”? Mit keres egy kiöregedett hollywoodi sztár a Broadway legszentebb deszkáin? Miért nem ment inkább az egykorvolt sztárok temetőjének számító Celeb vagyok, ments ki innen-be? Miért tette fel minden - még meglévő - hitelét és összes pénzét egy önmaga által újraértelmezett, önmaga rendezte és főszerepelte khm… izére? Akár úgy is kérdezhetném: vajon mi az élet értelme? De most tényleg, miért kelünk fel, eszünk, iszunk, fekszünk le? Mi végre a létezés, ha nem csinálhatunk valami lényegeset, fontosat, maradandót? Még akkor is, ha fogalmunk sincs, ez mit is jelenthet?

_AF_6405.CR2

Riggan fülében ott van a hang, ami nem hagyja nyugodni, állandóan zaklatja, lekicsinyli, megnyomorítja. Birdman ott van mindenhol, a falon, a vécén és legfőképpen a levegőben. Hogy öreg, hogy tehetségtelen, hogy feleslegesen strapálja magát. Hogy a darab egy baromság, hogy az utolsó pillanatban beszerzett kritikus-kedvenc Mike (Edward Norton) szép lassan lejátssza a színpadról, és kiteszi a saját darabjából. Hogy a lánya (Emma Stone) elcseszett életéért is ő a felelős, mert sosem volt vele és most sincs, noha a rehabról visszatérve maga mellé vette asszisztensnek. Hogy a legjobb barát-ügyvéd-ügynök-védelmező Jake (Zach Galifianakis) hiába tesz meg mindent, az nem elég. És hogy a Broadway hírhedt, véres tollú kritikusa, akinek jóindulatán áll vagy bukik mindenki sorsa, egy megkeseredett, cinikus vénasszony, aki Hollywood iránti mérhetetlen gyűlöletéből kifolyólag már jó előre elhatározta, hogy élve eltemeti Riggant mindenestül.

Birdman_teaser

Nem vagyok és nem voltam Alejandro González Iñárritu “tapsoló nézője”, a Bábeltől pl. mindig is kivert a víz, mert mesterkélt, hosszú és hatalmas betűkkel van ráírva, hogy “Vigyázat! A film MONDANIVALÓT tartalmaz!” A Birdman azonban mentes mindenféle öncélú művészkedéstől: a végletekig őszintén beszél a színház (de akár tágítva a kört, a szórakoztatóipar) pokláról, amelyben a mérhetetlen egó találkozik a feneketlen bizonytalansággal. Hiszen Mike képtelen őszinte lenni bárhol, egy helyet kivéve: a színpadot. Hogy felesége, a szintén a darabban szereplő Lesley (a méltatlanul hanyagolt Naomi Watts) hiába álmodott egész életében a Broadwayről, most nem tud mihez kezdeni a valósággal. Laura, Riggan barátnője pedig hiába küzd, képtelen kapcsolódni a férfihoz, és képtelen elfogadni, hogy az élet neki mellékszerepet osztott.

Birdman-5

Hibátlan a könyv, kiváló színészek (én pl. megbocsátottam a Hóbarátot és a Fehér zajt Keatonnek) játszanak hatalmasat, a film pedig egy komótos, de erőteljes vizuális folyam, ahol csak akkor fedez fel az ember rejtett vágást, ha nagyon akar. Úgy válik a film térbeli színdarabbá, hogy az ember észre sem veszi, csak megy vele, sodródik, ahogy Riggan és a többiek helyszínről helyszínre botladoznak. Galifianakis végre kapott egy szerepet, ami jól áll neki, és nem kell idiótát játszania. Merritt Wever annyi tévés mellékszerep után végre egy kicsit többet tehet, mint eddig. Csupa-csupa tehetséges ember csinált valamit, ami igazán nem akar több lenni, mint egy középkorú fehér férfi kétségbeesett tragédiája, és mégis több annál. Nekem ez az év filmje, Whiplash ide, Sráckor oda.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!