Folytatás folytatás… a folytatások örök tanulsága, hogy ha már a karaktereket nem lehet vagy nem akarják tovább tekerni, akkor ideje emelni a tétet, tágítani a horizontot: a szövetségesek utolsó esélye, ha vissza akarják szerezni az ellopott mikrofilmet, nem más, mint a Birodalom hőse, aki már annyiszor verte vissza a nácikat - a zseniális Sherlock Holmes és segítője, az enyhén ütődött Dr. Watson.
1943-ban vagyunk, a háború még kétesélyes, viszont a tölténygyártás mellett a filmipari futószalag sem áll le: a Sherlock Holmes és a titkos fegyver februári bemutatója után pár héttel itt az újabb kaland - ezúttal repülők-vonatok és Washington DC-vonalon: halála előtt a nagyon fontos mikrofilmmel megbízott titkosügynök, a szürke kis hivatalnoknak álcázott John Grayson álnéven utazó Alfred Pettibone (Gerald Hamer) a mit sem sejtő Nancy Partridge táskájába rejti a titkos dokumentumokat egy gyufaskatulyában. A titokzatos kémhálózatot ugyan csak rövid időre tudja tévútra vezetni, azonban a késedelem pont elég arra, hogy Holmes és Watson átrepüljenek, és kezdetét vegye a hajsza…
A “hajsza” persze lassúnak tűnik, Holmes és Watson jó későn is tűnik fel, viszont hiányoznak a háborús propagandafilmekből elmaradhatatlan, rémes német akcentussal beszélő gonoszemberek. Helyettük a “kémek” inkább a gengszterfilmekből ismerős rosszarcúak - mi sem bizonyítja jobban a felcserélhetőséget, mint hogy 1959-ben Németországban is bemutatták a filmet, a szinkronból viszont kihagyták a háborúra vonatkozó összes utalást. A színészek nagy része is reciklikált, a főgonosz-műkereskedő George Zucco nem olyan régen még Moriarty volt, hogy most minden idők leginkább beszélő nevű nácijaként, Heinrich Hinckelként térjen vissza.
A futószalagon készült Sherlockok közül talán ez a legérdektelenebb: Holmes zsenialitása átlátszó, és az utolsó negyed órát kivéve nincs is semmi holmesi benne - de ez nyilván a forgatókönyv hibája és nem Rathbone-é. Watson értetlenebb - és feleslegesebb - mint valaha, az összes feladata mindössze a csigalassú felfogás és a rácsodálkozás a legelemibb dolgokra is. Maga a történet szintén rendkívül egyszerű, az utolsó tíz percet leszámítva semmi izgalom nincs benne, még korabeli mércével mérve is kiszámítható és unalmas.
És a film utolsó jelenetének hurráoptimizmusa és demokráciába vetett hite még a legelvetemültebb republikánus, alkotmányimádó jogászprofesszort is szájhúzásra ingerelné, és nem csak a Churchill-idézet miatt: mindez persze érthető, ha figyelembe vesszük a kort és az alternatívát, amit kínált - ugyanakkor a szentimentalizmus, pláne vetített háttér előtt, nagyon nem néz ki jól. Szerencsére Holmesnak nem kell többet titkos ellenséges kémszervezetekkel meg efféle háborús propaganda-csacskaságokkal foglalkoznia: a háborús karrier itt véget ér, hogy végre rendes rejtélyekkel foglalkozhasson.