Mindenki, aki élt már párkapcsolatban, jó eséllyel megtapasztalhatta a rettenetes érzést, amikor párja (csaja, fickója) egyik pillanatról a másikra idegenné válik: az együtt töltött idő ellenére rá kell döbbennünk, hogy a személy, akivel annyi bánatot és örömöt maradéktalanul megosztottunk, soha nem volt teljesen velünk, minden, amit annyira egyedülállónak és megismételhetetlennek gondoltunk, nem több puszta véletlenek szerencsésen alakuló sorozatánál, esetlegességeken alapuló fizikai vonzalom eredménye, amelyet ugyanolyan kiszámíthatatlan hirtelenséggel elveszíthetünk, amilyen könnyedén és magától értetődő természetességgel hozzájutottunk.
Nem számít, mennyire szeretjük a másikat, nem számít, mit tettünk, vagy tennénk meg érte, bármikor elérkezhet a pont, ahonnan többé már nem ismerjük egymást, elhangzó mondataink sem érnek célba, a közös viccek csak erőltetett félmosolyt képesek kiváltani, minden, ami valaha annyira egyedinek és szépnek tűnt, ormótlan, szürke közhellyé degradálódik. Leigh Janiak író-rendezőnőt és szerzőtársát, Phil Graziadeit tippem szerint valamikor keményen megtaposhatta az élet, ők pedig úgy döntöttek, egy testrablós sci-fi-horror eszköztárával elemzik és figurázzák ki a párkapcsolati traumák legdermesztőbb momentumait.
Bea (Rosa Leslie) és Paul (Harry Treadaway) nászútjukat töltik a lány családjának vidéki nyaralójában. Teszik, amit ilyenkor szokás: rengeteget szeretkeznek, beszélgetnek, nevetnek, örülnek a másiknak, míg egy éjszaka Bea el nem tűnik közös ágyukból. Paul az erdőben, anyaszült meztelenül, öntudatlanul álldogálva bukkan kedvesére, érthető módon halálra rémül, de a házba visszatérve a lány megnyugtatja: nincs semmi baj, jól érzi magát, valószínűleg csak alvajárt. Az elkövetkező napok eseményei azonban nem erre utalnak: úgy tűnik, Bea fejéből lassan kitörlődnek közös emlékeik, alapvető, egyszerű szavakat is keresgélnie kell, azt is elfelejti, hogyan kell kávét főzni, össze-vissza hazudozik, combja belső felén pedig viszolyogtató sebhelyeket rejteget. A helyzet egyre csak romlik, Paul tehetetlen, a szörnyűségek kérlelhetetlenül zúdulnak rájuk, és vezetik őket a tragédia felé.
A rendezőnő első filmje ugyan nem letaglózó erejű, de meggyőző, vagány, invenciózus bemutatkozás: a forgatókönyv gondosan megalapoz a későbbiekben eszkalálódó feszültségnek, hősei szimpatikusak és szerethetők, ennek okán velük együtt érezzük egyre szarabbul magunkat a játékidő előrehaladtával. A bizonytalanság lassan, de kérlelhetetlenül uralkodik el, a mindkét felet nyugtalanító paranoia a nézőt sem kíméli, a legegyszerűbb emberi gesztusokban is fenyegetés bujkál, egy mosoly mögött is a rejtegetett vicsort keressük. A képi megoldások nem különösebben eredetiek, de a szorongató atmoszférát hiánytalanul közvetítik, a film jó ritmusú, kompakt és konzekvens, Heather McIntosh egyszerű, lefojtott, de hatásos aláfestőzenéje pedig gondosan támogatja a horror kiteljesedését.
Janiak (helyesen) nem használ olcsó jumpscare-effekteket, inkább a nyomasztó hangulatban és a feszültségépítésben bízik. Filmje folyamatosan fogva tartja figyelmünket, annak ellenére is, hogy végkifejlete meglehetős könnyedséggel kikövetkeztethető. A valószínűsíthetően a költségvetés szűkösségére visszavezethető, totálisan minimalista megvalósítást a stáb kreatívan fordítja a produkció hasznára: többek közt egy éjszaka, a szobába beszűrődő titokzatos fénysugár (gyaníthatóan egy kolléga zseblámpával) válik a rémületkeltés eszközévé, a dolog azonban működik, lényegesen jobban, mint egy hiperrealistán megbuherált CGI-szörnyeteg, vagy felelőtlenül szétlocsolt művér esetében történne.
Főszereplőinkre igen komoly terhek hárulnak, tekintve, hogy rajtuk kívül, akárhogy nézzük, konkrétan ketten (egy hasonlóan balszerencsés sorsú pár tagjai) játszanak a filmben, de kiválóan teljesítenek: Treadaway jól hozza a szerelme életéért aggódó, végletekig türelmes, kiszolgáltatott és elkeseredett férjet, Leslie pedig egyenesen remekel a kezdetben kedves és szexi, majd fokozatosan fenyegetéssé transzformálódó, önhibáján kívül, saját állapotától megrettenve és kínlódva életveszélyessé váló feleségként.
Minden hátborzongató és depresszív elem ellenére elvitathatatlan a filmtől annak meglepően gonosz, cinikus humora: a párkapcsolati dráma csúcsra járatásának szégyentelenül abszurd olvasatán egyszerűen muszáj vigyorogni - a gyengébb gyomrúak azonban készüljenek fel a testhorrorra is, a finálé felé haladva egyre meredekebb jelenetek jönnek.
A Honeymoon egyszerűségében is különleges, eredeti, szórakoztató, feszült és intelligens horrorfilm - ha az idei év legjobbjai közé nem is nyert felvételt, attól még erősen ajánlott anyag: az ünnepek kiheverése közben például felemelő élmény lehet megtekinteni a kedves oldalát átkarolva, a kandalló tüzétől melengetve, egy pohár finom vörösbort kortyolgatva, némán a menekülési útvonalakat latolgatva közben.