Desrix: Az én esetemben A bolygó neve: Halál azon filmek sorát gyarapítja, amiket még a hormongőztől túlfűtött és belső iránytűt csak éppen növeszteni kezdett pre-fiatalságomnak köszönhetően nem a kronológia szerinti megtekintési sorrendben láttam (hogy szép szakkifejezéssel éljek, watching order, tyűha). Bezony, mekkora szentségtörést követtem el, de ne siessen senki kaszát ragadva meglátogatni, azóta megbántam felelőtlen tettemet, és meg is bűnhődtem érte - bár ez még csak az egyik.
Naszóval, röviden az a lényeg, hogy a Nyolcadik utastól én kiskoromban úgy paráztam, mint éjszaka közepén az ufóktól (persze nappal nagylegény voltam, hülye fejjel egyik Ufómagazint faltam a másik után), és még csak nem is osztálytársaim részletes beszámolói miatt, hanem mert anno az egyesen - igen, az egyes csatornán - ment valami horrorfilmes ismertető sorozat, talán a Geszti Péter keze alatt, már nem emlékszem, és az egyik részben az Alien volt a téma.
Naná, hogy belefutottam a kisaranyos élienke kikelés-jelenetébe (fényes délután, semmi 18-as karika!), amitől porbafingó szarosként konkrétan sokkot kaptam; valahányszor alvásra került volna a sor, már peregtek is a filmkockák a szemem előtt. Nem csoda, ha azonnali tiltólistára került nálam, és habár nem vallottam be, hogy nem láttam, legalább nem tettem úgy, mint aki igen.
Ugorjunk előre gimis koromra, amikor már nem akadt ki olyan könnyen a belső vészcsengőm, és hát pótolni illett a lemaradást. Megkérdezni a srácoktól, hogy hogy is van ez az Alien dolog, rémciki lett volna, úgyhogy internet híján a már akkor sem fényes memóriámra hagyatkoztam, és mint látható, szép sikerrel. Talán ezért lettem rá olyan kényes, hogy sorozatok esetén kétszer is ellenőrizzem, vajon jó sorrendben haladok-e - persze ettől függetlenül anno sikerült kihagyni a Neon Genesis Evangelion 24. részét (aki tudja miről beszélek, most valszeg felsikkantott). Benéztem, ez van.
De hogy a filmről is essék szó: a tudatom homályos bugyraiban meghúzódó félelmeim a halántékomat bizsergető kéretlen társnak bizonyultak, amit aztán percről-percre épített le a kellemes borzongás, majd a vele járó önkéntelen felismerés - ez egy baromi jó film. A karakterek, a légkör, a megvalósítás, a dumák, az akció, a Lények úgy elkaptak, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Francokat érdekelt, hogy nem ez az első rész, bevasaltam utána az elsőt és a harmadikat is. Na jó, az egy kicsit gyanús volt, hogy hirtelen felkaptam a témát a suliban meg a szerepjátékos üléseinken (egyszer még Call of Cthulhuba is megpróbáltam valahogy belecsempészni a hangulatot, ha jól emlékszem, ne kérdezzétek, hogyan), de senki nem vont kérdőre. Azóta meg annyiszor láttam már az Alien-filmeket (nekem a negyedik is tetszik, bizony), hogy nem zavar a be nem tartott watching order.
Elmeboy: Na most az van, hogy bár a rovat, ahogy a neve is sugallja, a nagy ifjúkori vhs-élmények felelevenítéséről szól, ha belegondolok, az eddig tárgyalt filmek egyikét sem ilyen formában láttam, azon prózai oknál fogva, hogy a '90-es évek közepéig nem hogy a családomnak, de még tágabb ismeretségi körömnek se volt videomagnója. Ennek ellenére a legtöbb kötelező film cselekményével már akkor is tisztában voltam - vagy a kortársak között terjedő szóbeszéd útján, vagy, miként az Aliens esetében is, az akkoriban igen népszerű regényátiratoknak köszönhetően.
Így lehetett, hogy mikor aztán olyan tizenegy évesen végre elkaptam a filmet egy német adón, Alan Dean Foster regényének ismeretében annak ellenére sem tudott megijeszteni, hogy alig pár éve még faternak pár perc után haza kellett vinnie a Jedi visszatér vetítéséről, mert annyira beszartam Jabbától és kedves udvartartásától. Ellenben a körmömet könyékig rágva izgultam végig az egészet, és teszem mindmáig, a talán harmincadik megtekintés felé közeledve.
Még az eredeti Alienre mondta azt valaki - talán maga Dan O'Bannon, most utána nem nézek - hogy olyan élmény, mint mikor az ember felfordít egy követ a kertben, és talál alatta valami nagyon undorítót. A hasonlat tökéletesen helytálló, viszont akkor kicsit továbbragozva Cameron folytatása meg az, amikor véletlenül belefejelsz egy méretesebb darázsfészekbe: az előzmény viszolyogtató, jeges iszonyata, az ismeretlentől való kozmikus rettegés már csak nyomokban van meg benne, a hiányt azonban gyorsan feledteti a folyamatos, szinte elviselhetetlenségig fokozott feszültség, a rengeteg lassú jelenet és a komótos felvezetés ellenére rejtélyes módon mégis nyaktörő tempó, az azóta egy napot sem öregedett látvány, no és persze a tökéletes érzékkel adagolt akcióparádé.
Legkevésbé sem vagyok híve a "régen minden jobb volt" mantrának, azonban az Aliens annyira hibátlan és azóta is teljességgel páratlan, hogy valószínű alig lenne hiányérzetem, ha az akció-scifi műfaj akkor, 1986-ban szépen összecsomagol, és örökre eltűnik (na jó, a T2 kivétel, de ugye látjuk a párhuzamot). Köze lehetett ehhez annak is, hogy az abszolút B-filmes alapok ellenére Cameron és stábja véresen komolyan vették magukat, és hihetetlen műgonddal, lelkesedéssel és részletérzékenységgel hozták tető alá a végeredményt - nem mellesleg ez a no bullshit, kompromisszummentes hozzáállás tette remekművé már az elődöt is.
Távol álljon tőlem, hogy pusztán vizuális trükkjei időtállóságára redukáljam a film erényeit, mindazonáltal szerintem borzasztó érzékletes, hogy míg manapság lassan a fülünkön folyik ki az állandó látványorgia, Stan Winstonék három évtizede úgy voltak képesek megalkotni a Királynőt (meg úgy általában mindent), hogy az ma se tűnjön akár csak egy pillanatra is kamunak. És voltaképpen ez áll az egész mozira: nem kamu. Cserébe a látványfilmek azon kevés csúcsainak egyike, amely mindmáig várja, hogy meghódítsák - valószínűleg hiába.
Nemes András: Erős a gyanúm, hogy az Alienst a lakótelepi "nagyok" (értsd: legalább tizenhat évesek) unszolására tekintettem meg, akik valamiért kötelességüknek érezték előremozdítani szellemi kiteljesedésemet - többek között King-rajongásomért is ők tehetők felelőssé - ezúton is köszi, srácok! Én is ezzel az epizóddal találkoztam először (ha jól emlékszem, ez is a "nagyok" számlájára írható, ők ugyanis "unalmasnak" titulálták Ridley Scott klasszikusát - oké, tizenhat évesen az ember nem lehet kifinomult ízlésű filmesztéta), és bizony - what a surprise - azonnal beszippantott.
Vigyorogva csodáltam a járműveket, az irgalmatlan nehéztüzérséget, kőkemény űrkommandósnak képzeltem magam, de csak míg le nem szállt az éj, mert akkor fogvacogva, szűkölve gubbasztottam az ágyamon, és nem értettem, mi a jó francért kellett ez nekem - aztán másnap megnéztem még egyszer. Azóta sem született film, amiben a tökös, adrenalinpumpáló akció és a zsigeri horror ilyen magától értetődő természetességgel, ilyen mély egyetértésben fonódott volna össze.
Az Aliens bámulatosan megalomán, egy blockbuster minden lehetséges ismertetőjegyével rendelkezik: a kor legspeckóbb (de ma is ámulatba ejtő) effektjei, sztárszínészek, határozott és nem titkolt szándék a kasszarobbantásra, az egész mégis hibátlanul működik, egyszerűen azért, mert készítői láthatóan majd beszartak igyekezetükben, hogy elkápráztassák nézőiket, a maradandót alkotás dicséretes vágya süt minden kockájáról - ez az, amit egy Bay, vagy Snyder soha nem fognak megérteni.
Cameron lángszóróval és aknavetővel rontott neki az alapanyagnak, de pontosan tudta, mit kell megtartania belőle és mi az, amit hozzátehet anélkül, hogy tönkrebaszná a zseniális koncepciót. Az Aliens tiszteletteljes, innovatív, de közben pofátlanul destruktív és öntörvényű folytatás, olyan elképesztő magasságokba emelte a lécet, amit egyik későbbi rész sem tudott - vagy próbált átvinni. Minden tiszteletem Fincher és Jeunet uraké, sőt, kifejezetten szeretem az általuk dirigált epizódokat, de ezt a monolitot esélytelen lett volna überelni.
Rusznyák Csaba: „Már bent kéne lenniük.” Itt arról kellene most mesélnem, hogy mennyire be voltam szarva ettől a filmtől gyerekkoromban. És tényleg be voltam, de akkori mértékkel mégsem annyira, mint illett volna. Ebbe valószínűleg erősen belejátszott (ld. még Elmeboy kolléga esetét fentebb), hogy jóval azelőtt olvastam Alan Dean Foster regényadaptációját (ráadásul többször), minthogy a filmet magát láttam (az első résszel való találkozásom pár évig még váratott magára, ami az alsógatya tisztasága felől nézve a dolgokat, nem is olyan nagy baj). Így aztán kevés dolog ért meglepetésként – az pl. igen, hogy sehol sem találtam azt a jelenetet a xenomorfokat aprító automata géppuskaállásokkal, ami a könyvben olyan állatira tetszett. (És amit később felfedeztem a rendezői változatban.)
Szóval, persze, féltem az Aliens alatt… Melyik gyerek nem fél alatta? A picsába is, tegnapelőtt láttam utoljára, és 33 éves fejjel még mindig be tudtam szarni rajta. Cameron munkáját általában Ridley Scotté mögé sorolják a parafaktort tekintve, merthogy a klausztrofób űrhorrort tesztoszteronnal teleinjekciózott háborúvá dagasztotta, de dögöljek meg, ha nincs az Aliensnek egy-két olyan szekvenciája, ami ezen a téren is állja a sarat az elődjével szemben (a xenomorfok első támadása – egészen a komp lezuhanásáig – bizony ilyen; Cameron egész pályafutásának legfélelmetesebb, legfeszültebb képsorai ezek).
De mégis… a könyv előbb volt, és én akkoriban túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy a Poltergeisttől, gyerekkorom nagy filmes rémétől fossak (az a rohadék fa… pont egy hasonló volt a mi ablakunk előtt is – egyébként ironikus módon ez sokkal kevésbé öregedett jól, mint az Aliens). Úgyhogy féltem-féltem, de összességében inkább „csak” le voltam nyűgözve (és élveztem a magyar szinkron legendás túlkapásait: ld. „Nyald ki a szemfenekem”, ami a jelek szerint angolul úgy hangzik, hogy „Look into my eye”). Legalábbis addig, hogy „Már bent kéne lenniük.”
A könyv után az sem volt újdonság, mégis: végtagok megmerevednek, pupillák kitágulnak, száj kinyílik, levegő bennakad, szív megáll. Az Aliensen, gyerekkorom egyéb horroraihoz képest nem féltem olyan túlságosan. De azon a konkrét jeleneten valószínűleg jobban féltem, mint bármi más filmtől akkoriban – vagy akár azóta. Nem kis nyomot hagyott bennem, és igen: ha muszáj választanom, a mai napig Cameron filmjét preferálom Scottéval szemben. De inkább ne legyen muszáj, elvégre egymáshoz képest pont az a jó bennük, hogy olyan drasztikusan mások.