Kurosawa-retrospektív: Sanjuro

Kurosawa nem is lett volna önmaga, ha mindössze egy évvel korábbi, rendkívül sikeres A testőréhez csupán egy tipikus folytatást készít. A Sanjuro (1962), egyrészt meglepően más film, ahhoz képest, hogy a rendező nagyrészt ugyanazzal a stábbal, ráadásul kifejezetten a stúdió kérésére forgatta le, (az efféle genezis márpedig ritkán a kreativitás melegágya), másrészt viszont magától értetődő, hogy eltér A testőrtől, ugyanis Kurosawa egy már létező forgatókönyvét dolgozta át a névtelen, kardforgató vándor második történetévé.

Sanjuro ezúttal kilenc fiatal szamurájnak nyújt segítséget a klánjuk korrupt vezetői ellen vívott harcban. Megint lesz humor, kaszabolás és dráma is, a főhős pedig megint a semmiből tűnik elő, és ugyanoda tér vissza dolga végeztével. Ahogy az a névtelen hősöktől szokás.

sanjuro01
A Sanjuro ugyan nem olyan merész és erőteljes, mint A testőr, de nem sokkal marad el mögötte. Elhagyja elődje erőteljes western-áthallásait, és sokkal tipikusabb szamurájfilmmé válik, olyan értelemben, hogy főszereplője a feudális társadalom korrupciójával száll szembe, ami gyakori toposza a korszak jidaigekijeinek. Szintén oda a nihilizmus és az apokaliptikus hangvétel, azzal együtt pedig a fekete humor is – de maga a komédia megmaradt.

Kurosawa egyszerűbb, ártalmatlanabb poénokkal dolgozik, sőt, még egy-két fizikai geget is megenged magának, ami nem valami megszokott a karrierjében. Maga a címszereplő is kap némi komikus vonást: A testőrben még tipikus hősi beállításban, eleve misztikumtól övezve bukkant fel a főcímben, itt viszont álmosan, rongyosan, ápolatlanul és unottan kecmereg elő a háttérből, miközben a fiatal szamurájok élethalál kérdéseket vitatnak meg. Sanjuro a következő másfél órát is lazán végigásítozza. Nagyjából csak akkor tűnik élénknek, amikor ellenségeket vág le.

sanjuro06
Toshiro Mifune névtelen róninja látszólagos unottsága ellenére egyértelműbb hősalak, mint az előzményben, és bölcsebb is: folyamatosan intrikál, következtet, tanácsokat ad, és csak akkor nyúl a kardhoz, ha az végképp elkerülhetetlen. És éppen ez a film legfontosabb aspektusa. A fiatal szamurájok elrabolt vezetőjének felesége szokatlan szemponttal gazdagítja a chanbara műfaját: az ölés helytelen, a legjobb, legnemesebb kardot a hüvelyében tartják.

Sanjuro, aki az első részben nevetve nézte, ahogy a két szemben álló banda lemészárolni készül egymást, ezúttal nehéz szívvel ont vért, és amikor rákényszerítik, bedühödik tőle. A sztorinak ezt a morális komplexitását élezi ki a foglyul ejtett ellenség, akiről kiderül, hogy messze nem az a vérszomjas, erkölcstelen emberhulladék, akire a nézők (és a szereplők) számítanak.

sanjuro04
A film fő üzenete az, hogy senki sem az, akinek látszik, és főleg nem az, akinek látni akarjuk, ennek a ténynek a fel nem ismerése pedig újabb és újabb konfliktusokhoz vezet. Kurosawa az emberi élet értékét teszi mérlegre a társadalmi és egyéni beidegződésekkel szemben, és ez a főhős és az általa támogatott fiatal szamurájok kontrasztjában is megnyilvánul.

Sanjuro egy vándorló „senki”, akinek már nem számít a látszat, a hírnév és a bushido szabályaihoz való merev ragaszkodás, pusztán az, amit ő, a saját emberi megítélésével helyesnek lát. Követői a tradíciók rabjai, külsőségek, felszínességek alapján méricskélik az embereket, és mindent formálisan csinálnak – ez pedig egyik ostobasághoz és forrófejűséghez vezet a másik után (ezt Kurosawa nem egyszer szintén komikumként játssza ki).

sanjuro03
Aztán, ahogy A testőrből, a végére a Sanjuróból is elszáll a humor. A fő ellenséggel, a korrupt feudális vezetők jobbkezével, Murotóval vívott összecsapás nem csak pattanásig feszült (a halálos mozdulatok előtti hosszú szemkontaktusban már ott vannak a Sergio Leone-féle spagettiwesternes párbajok gyökerei), hanem a film morális komplexitásának is újabb súlyt ad. A testőrben látott, a misztikus jó és a söpredék rossz közti, teljesen egyértelmű eredményre vezető harc az egyébként didaktikus „ne ölj” elvnek köszönhetően erkölcsi szürkezónába csúszik, és ezzel elillan a legyőzhetetlenség illúziója is: a két film után itt, az utolsó percekben érezzük először, hogy Sanjuro akár veszíthet is.

Kurosawa a jelenet súlyát az előző másfél óra teljesen vértelen (de briliánsan felvett és koreografált) kardcsörtéi után egészen abszurd vérgejzírrel érzékelteti, ami kisebb sokként érte a korabeli nézőket. Ez innentől kezdve standarddá vált a chanbarákban, de ott és akkor még jelentett valamit a puszta gore-effekten kívül. Mert ki más adhatna többletjelentést egy artériaspriccelésnek, ha nem Kurosawa?

sanjuro02

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!