Kurosawa nem is lett volna önmaga, ha mindössze egy évvel korábbi, rendkívül sikeres A testőréhez csupán egy tipikus folytatást készít. A Sanjuro (1962), egyrészt meglepően más film, ahhoz képest, hogy a rendező nagyrészt ugyanazzal a stábbal, ráadásul kifejezetten a stúdió kérésére forgatta le, (az efféle genezis márpedig ritkán a kreativitás melegágya), másrészt viszont magától értetődő, hogy eltér A testőrtől, ugyanis Kurosawa egy már létező forgatókönyvét dolgozta át a névtelen, kardforgató vándor második történetévé.
Sanjuro ezúttal kilenc fiatal szamurájnak nyújt segítséget a klánjuk korrupt vezetői ellen vívott harcban. Megint lesz humor, kaszabolás és dráma is, a főhős pedig megint a semmiből tűnik elő, és ugyanoda tér vissza dolga végeztével. Ahogy az a névtelen hősöktől szokás.
A Sanjuro ugyan nem olyan merész és erőteljes, mint A testőr, de nem sokkal marad el mögötte. Elhagyja elődje erőteljes western-áthallásait, és sokkal tipikusabb szamurájfilmmé válik, olyan értelemben, hogy főszereplője a feudális társadalom korrupciójával száll szembe, ami gyakori toposza a korszak jidaigekijeinek. Szintén oda a nihilizmus és az apokaliptikus hangvétel, azzal együtt pedig a fekete humor is – de maga a komédia megmaradt.
Kurosawa egyszerűbb, ártalmatlanabb poénokkal dolgozik, sőt, még egy-két fizikai geget is megenged magának, ami nem valami megszokott a karrierjében. Maga a címszereplő is kap némi komikus vonást: A testőrben még tipikus hősi beállításban, eleve misztikumtól övezve bukkant fel a főcímben, itt viszont álmosan, rongyosan, ápolatlanul és unottan kecmereg elő a háttérből, miközben a fiatal szamurájok élethalál kérdéseket vitatnak meg. Sanjuro a következő másfél órát is lazán végigásítozza. Nagyjából csak akkor tűnik élénknek, amikor ellenségeket vág le.
Toshiro Mifune névtelen róninja látszólagos unottsága ellenére egyértelműbb hősalak, mint az előzményben, és bölcsebb is: folyamatosan intrikál, következtet, tanácsokat ad, és csak akkor nyúl a kardhoz, ha az végképp elkerülhetetlen. És éppen ez a film legfontosabb aspektusa. A fiatal szamurájok elrabolt vezetőjének felesége szokatlan szemponttal gazdagítja a chanbara műfaját: az ölés helytelen, a legjobb, legnemesebb kardot a hüvelyében tartják.
Sanjuro, aki az első részben nevetve nézte, ahogy a két szemben álló banda lemészárolni készül egymást, ezúttal nehéz szívvel ont vért, és amikor rákényszerítik, bedühödik tőle. A sztorinak ezt a morális komplexitását élezi ki a foglyul ejtett ellenség, akiről kiderül, hogy messze nem az a vérszomjas, erkölcstelen emberhulladék, akire a nézők (és a szereplők) számítanak.
A film fő üzenete az, hogy senki sem az, akinek látszik, és főleg nem az, akinek látni akarjuk, ennek a ténynek a fel nem ismerése pedig újabb és újabb konfliktusokhoz vezet. Kurosawa az emberi élet értékét teszi mérlegre a társadalmi és egyéni beidegződésekkel szemben, és ez a főhős és az általa támogatott fiatal szamurájok kontrasztjában is megnyilvánul.
Sanjuro egy vándorló „senki”, akinek már nem számít a látszat, a hírnév és a bushido szabályaihoz való merev ragaszkodás, pusztán az, amit ő, a saját emberi megítélésével helyesnek lát. Követői a tradíciók rabjai, külsőségek, felszínességek alapján méricskélik az embereket, és mindent formálisan csinálnak – ez pedig egyik ostobasághoz és forrófejűséghez vezet a másik után (ezt Kurosawa nem egyszer szintén komikumként játssza ki).
Aztán, ahogy A testőrből, a végére a Sanjuróból is elszáll a humor. A fő ellenséggel, a korrupt feudális vezetők jobbkezével, Murotóval vívott összecsapás nem csak pattanásig feszült (a halálos mozdulatok előtti hosszú szemkontaktusban már ott vannak a Sergio Leone-féle spagettiwesternes párbajok gyökerei), hanem a film morális komplexitásának is újabb súlyt ad. A testőrben látott, a misztikus jó és a söpredék rossz közti, teljesen egyértelmű eredményre vezető harc az egyébként didaktikus „ne ölj” elvnek köszönhetően erkölcsi szürkezónába csúszik, és ezzel elillan a legyőzhetetlenség illúziója is: a két film után itt, az utolsó percekben érezzük először, hogy Sanjuro akár veszíthet is.
Kurosawa a jelenet súlyát az előző másfél óra teljesen vértelen (de briliánsan felvett és koreografált) kardcsörtéi után egészen abszurd vérgejzírrel érzékelteti, ami kisebb sokként érte a korabeli nézőket. Ez innentől kezdve standarddá vált a chanbarákban, de ott és akkor még jelentett valamit a puszta gore-effekten kívül. Mert ki más adhatna többletjelentést egy artériaspriccelésnek, ha nem Kurosawa?
